A behatoló

Arion:

Sötétség. Miért van ennyire sötét? Mégis hová kerültem? Meglepődve tapasztalom, hogy félek. Előre nyúlok a feketeségbe, és észre veszem, hogy fegyver van a kezemben. Ez csakis a sajátom lehet. Mire újra felnézek megváltozik a helyszín, és a Félvér táborba kerültem. Ahol...

 - Akkor ölj meg! Gyerünk! – szólalt meg Alex előttem, miközben a fegyveremet rá szegeztem.

 - Én... - Azt akartam mondani, hogy azt sem tudom hogyan kerültem ide, de közbe vágott.

 - Ha valóban az ellenségünk lennél, megölnél - nézett mélyen a szemembe. Haboztam. Mit tegyek? Nem tudom, hogy most ez mi. Végül le akartam engedni a pisztolyt, de egy kéz átnyúlt a vállam felett és meghúzta a ravaszt.

 - Neeeeeeem! - ordítottam fel. Dühösen hátranéztem, és szembetaláltam magam egy árnyékkal. Túlságosan ismerős volt.
 - Te megölted! - remegett meg a hangom.
 - Nem - válaszolt nyugodtan. - Te ölted meg.   

  Zihálva ébredtem fel a borzalmas álomból. Mély lélegzetet vettem, majd letöröltem a verejtéket a homlokomról. Lassanként normalizáltam a légzésemet és felültem az ideiglenes ágyamon. Miért álmodtam pont most ezzel?

 - Jól vagy főnök? - kérdezte tőlem egy hang.

 - Már miért ne lennék jól? Idióta - mormoltam és megdörzsöltem a borostás arcom. Ideje lenne végre borotválkozni.

 - Hát, mert elég rosszul nézel ki. - Idegesített még mindig az illető.

 - Neked nem azzal kéne foglalkoznod, hogy Alex a mi oldalunkon harcoljon Aiden? - néztem rá unottan, de szigorúan.

 - Még dolgozom rajta - fordította el a tekintetét.

 - Akkor igyekezz! - mordultam rá.

 - Igenis. Bocsánat, hogy zavartam - hajolt meg felém kissé, majd magamra hagyott.
Azt hittem, hogy végre egyedül lehetek, de ezek még a zárt ajtó fogalmát sem ismerik.

 - Ha ha. Szigorú vagy vele - szólalt meg orosz akcentussal egy női hang.

 - Sasha - néztem unottan az érkezőre. - Neked is van feladatod nem?

 - De igen. Csak tudod, most éppen kisebb felfordulás van a táborban - felelte elnyújtva.

 - Mégis micsoda? - húztam fel a szemöldökömet.

 - Nem rég még halál nyugodtan bulizgatták el az időt. Az a kentaur apó, meg a kövér részeg elhúzták a csíkot, ők pedig vidáman mulatoztak. Azóta persze már hazajöttek - rántotta meg a vállát lezseren.

 - És azt nem tudod, hogy miért hagyták el mindketten a tábort? - ráncoltam a homlokomat.

 - Fogalmam nincs - harapta be a száját idegesen. - De van egy tippem.

 - Mégpedig? - Gyűlöltem, ha húzzák az idegeimet.

 - Téged keresnek - mutatott rám.

 - Hm. Meglehet - gondolkodtam el egy pillanatra, majd visszadőltem a párnámra. - És mily' meglepő nem találtak meg, és nem is fognak.

 - Ennyire biztos vagy benne, hogy nem juthatnak el ide?

 - Holtig biztos vagyok benne - mosolyodtam el kárörvendőn. - Még akarsz valamit?

 - Meg szerettem volna kérdezni, hogy miért nem most támadtuk meg őket? Gyengék. Főleg, hogy kaptak egy pszichopatát is a nyakukba. - Miközben beszélt, az ujjára csavart egy szőke tincset és azzal szórakozott.

 - Nem - válaszoltam. - Tisztességesen fogunk velük harcolni, már megmondtam.

 - Oké, értettem - felelte nyájasan, majd kivonult.

Ismét megpróbáltam kipihenni az álmomat. Zavart, hogy nem tudom ki volt az a személy, aki meghúzta a ravaszt.

 - Behatoló! Behatoló! - jött a kiáltás kintről.

 - Mi a franc?! - ugrottam fel gyorsan a matracról. Itt egyszerűen lehetetlen nyugodtan élni.

 - Uram! - tört be az egyik Árészos kölyök a sátramba. - Elfogtunk egy behatoló táborlakót.

 - Hol van? - kérdeztem sürgetően.

 - Kikötöztük ahhoz a fához - indult el kifelé.

 - Szép munka - vágtam hozzá Austinhoz a szavakat.

A megjelölt helyre sétáltam, ahol egy fura, fehér hajú csaj volt a fához kötözve. Talán fekete volt a haja, félkómásan még nem tudtam eldönteni, bár jobb lenne, ha nem ezzel foglalkoznék most.

 - Te meg mit keresel itt és ki vagy te? - szegeztem neki a kérdéseimet kemény hangon.

 - Az első válaszom az lenne, hogy semmi közöd hozzá - nézett rám szúrósan. - De most okkal vagyok itt.

 - Mégpedig? - húztam fel az egyik szemöldököm kíváncsian.

 - Át akarok állni, seggarc - forgatta meg a szemeit.

 - Mit ne mondjak, ez felettébb nőies volt - lepődtem meg egy kicsit. - De visszatérve a lényegre, miért akarnál átállni?

 - Legyen annyi elég, hogy azért, amiért a többi is - bökött állával a köröttünk állókra.

 - Tetszik a válasz. Viszont, hogy jutottál be ide? - kérdeztem. - Tudod mit? Amíg válaszolsz, addig oldozzátok el! - adtam ki a parancsot. Ez a játék egyre érdekesebb lesz.