2015. április 4., szombat

Hatvankilenc

Keith

Apa vigyorgott vissza a kaputelefon kijelzőjéről, ahogy becsöngettem a lakásba. Biztos voltam benne, hogy most itthon van, az év ennek a szakaszában mindig itthon volt. Kim érdeklődve toporgott mellettem, habár nyár volt, az idő kissé hűvös volt, és egyikünk sem számított az esőre. Most komolyan, New Orleansban miért van hidegebb, mint New Yorkban? Sóhajtottam, és visszaemeltem a tekintetem a kijelzőre. Unottan megvontam a vállam, mire a kisebbik nagykapu kitárult, és elkapva Kim karját elindultam befelé. Régen imádtam ezt a házat, a hatalmas kertet, a medencét a ház mögött, és azt, hogy emelet csak az enyém volt. Most pedig mindent megadtam volna azért, hogy a Niké bungaló álljon előttem, a maga alacsony belmagasságával, és azzal a néhány kopottas berendezési tárggyal, amit odabent lehetett találni. Habár ebben a házban éltem le a „vad tinédzserkor” nagyját, és rengeteg bulit hagyott a háta mögött, egyáltalán nem akaródzott betenni ide a lábam. Nagyjából elmondhattam magamról, hogy a tábor az otthonom, de volt egy lakásom New York belvárosában, még az is jobban hiányzott most, mint ez a ház. Főleg azért, mert a rengeteg kellemes emlék mellett, olyanok szállták meg az elmém, amiket szívesen felejtenék.

Amikor ideköltöztünk tizennégy éves voltam. Apa akkoriban már elismert énekesként munkálkodott, de kezdte megunni a körülötte lévő nyüzsgést, így Amerika mellett döntött, ahol még csak nem is ismerik a nevét. Pénzünk volt bőven, így nem volt gond a ház megvételével, és egy egyszer szeszesital forgalmazó raktárnak céget csinálni, hogy apa ott lehessen igazgató. Nos, akkor kezdődött minden. Mivel Angliában már nem tudtam elkezdeni a középiskolát, így nem volt problémám azzal, hogy otthagyni a haverokat, az általános iskolaiakkal már úgyis szétváltunk. Be lettem íratva a helyi legjobb gimibe, és ott kezdtem meg a tanulmányaimat. Habár reméltem, hogy egy teljesen új osztályt kapok, végül egy teljesen összeszokott társaságba kerültem be, akik hatosztályosba jártak. Pontosan emlékszem a napra, amikor az osztályfőnök kihívott a táblához, bemutatkoztam, és mindenki egy emberként fordult felém. Egyetlen egy személyt kivéve, aki talán kicsit érettebbnek tűnt a többieknél, és gondterheltebbnek is. Az arcára semleges arckifejezés ült ki, a keze be volt kötve, majd végül ő is felém fordult, és felvette a maszkját, ami egy életvidám srácot mutatott a külvilágnak.

 - Keith – lépett mellém Apa, ahogy beléptünk Kimmel a ház ajtaján. Egy ölelésben részesített, majd mosolyogva fordult a mellettem ácsorgó lány felé. Mindig is szerette, amikor hazahoztam az éppen aktuális barátnőmet. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, egyszerűen csak szeretett velük beszélgetni, na nem mintha olyan sok lett volna, Kimen kívül csak egy halandó csajjal, és Rileyval találkozott. Emlékszem teljesen ki volt akadva, amikor az első tábori nyaram után beállítottam azzal a mondattal, hogy lefeküdtem egy tizenkét éves lánnyal. Utólag belegondolva tényleg nem kellett volna, de hát most, na! Fiatalok voltunk, túlságosan is.
- Mindig is hasonlított az ízlésünk. – Apa hangja hozott vissza a valóságba, én pedig gúnyosan elvigyorodtam. – Anyád is nagyon hasonlított erre a lányra, akit még nem voltál hajlandó bemutatni – dorgált meg kedvesen. Oldalra pillantottam Kimre, aki szólásra nyitotta a száját, de megráztam a fejem. Érdekesebb lesz, ha én közlöm a tényt.
 - Tényleg? Rendben, ő itt Kim Morgan. Apa, hagy mutassam be neked a féltestvérem – mosolyogtam rá, mire kikerekedett szemekkel nézett rám, és betámolygott a nappaliba, hogy leülhessen egy kanapéra.
 - Miért kell ennyire dramatikusan közölni? – forgatta meg Kim a szemeit, és Apa után eredt a nappaliba. Megengedtem magamnak egy halk kuncogást, és én is utánuk indultam. Mire odaértem Kim már éppen azt ecsetelte az apámnak, hogy a félvéreknél ez nem számít, az isteni szülőtől nem kaptunk dns-t. Pedig szeretem ezzel szívatni az embereket, jó érzés látni a döbbentet az arcukon, amikor kijelented, hogy a testvéreddel vagy együtt.
A nappali másik felét a konyha vette birtokba, a két részt egy bárpult választotta el. Ohh, hogy én mennyi piát kevertem abban a konyhában, és mennyi üvegszilánk landolt az ott található kukában, na meg a tenyerembe vágva. Néhány seb még a mai napig látszik.

Habár ő volt az egyetlen, aki nem akart mindenáron bemutatkozni, a nap végén mégis odajött hozzám. Szinte egész délelőtt őt próbáltam fejtegetni, hiszen annyira más volt, mint a többiek. Jóban volt mindenkivel, a mosoly állandóan ott ült az arcán, de az egész egy szép hazugságnak tűnt. Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy vajon hányan állnának ki érte, ha arra kerülne sor. Valószínű, hogy ez a srác egyedül maradna.
 - Will Ross – nyújtotta felém a bekötözött bal kezét, amit óvatosan ugyan, de fogadtam. Kérdőn néztem fel rá, a nevemet elárulni pedig teljesen elfelejtettem.
 - Mi történt a kezeddel? – pislogtam rá, mire egy őszintének tűnő vigyor ült ki az arcára.
 - Belevertem egy szöget – döntötte félre a fejét, végigmért, majd lelépett. Meglepve néztem utána. Azon a héten többet nem láttam őt, a következő hétfőn elhívott egy buliba.

 - Énekelnél nekem valamit? – kérdezte Kim Apától. Ezek szerint már túl vannak a formaságokon, és tegeződnek. Remek, látszik, hogy figyelek, de ezen a helyen egyszerűen lehetetlen bármire is huzamosabb ideig koncentrálnom. Rég jártam itthon, és minden arra a két évre emlékeztetett, amit Will hülye bulizási mániája miatt éltem át. Nem bántam az eseményeket soha, legalábbis nem annyira, mint kellett volna, de mindketten próbáltuk felejteni az éveket. Nekem annyira nem volt nehéz, neki sokkal inkább, persze mára már teljesen átláthatatlan maszkja van, és a táborban töltött évek mindkettőnk számára memóriatörlő hatással voltak. Az ilyen helyek, mint a házam, mégis visszahozták azt, amit felejteni akartunk.
 - Rég kért erre bárki is – mosolyodott el apa, és felvette a kanapé melletti gitártartóból a hangszert. Elmosolyodtam, ahogy meghallottam az akusztikus gitár hangját, és apa nyugtató hatású énekhangját. Nagyon rég hallottam őt utoljára énekelni, pedig kiskoromban mennyit énekelt nekem, én pedig mennyire imádtam.
Kim lenyűgözve figyelte őt. Nevetve sóhajtottam fel, nők… Sosem fogom megérteni azt, hogy miért szeretik ennyire, ha egy férfi kezében hangszer van, és emellett még énekelni is tudnak. És mégis, mindig milyen jót röhögtem, amikor néhány fruska Ryan után koslatott, és állandóan arra kérték a fiút, hogy játsszon nekik valamit. Aztán mennyire zavarban volt, amikor rájött, hogy tulajdonképpen miért is voltak a lányok vele. Nem csodálom őt sem, hogy inkább Riley társaságában lehetett őt régebben látni. A szám lassan a végére ért, Kim pedig feltápászkodott a kanapéról, és mellém sétált.
 - Hihetetlenül szép volt, Nate – mosolygott a szőkeség apám felé, aztán fölfelé pillantgatott. Intettem apának, hogy később beszélünk, végül is, nem unalmunkból jöttünk ide. Felszaladtam az emeletre, Kim is gyorsan szedte a lépcsőfokokat, azt hiszem ilyenkor igazán örült annak, hogy egy kényelmes tornacipőt választott, egy tíz centis magas sarkú helyett. Ahogy felért a lépcső melletti falhoz szorítottam őt, a csuklóját szorosan fogtam, és a nyakához hajoltam.
 - Mitől vagy ennyire nyugtalan? – suttogta a fülembe, mire megráztam a fejem, és a vállára ejtettem. A kezeit elengedtem, átölelt, és magához húzott, a testéhez simultam, beszívtam az illatát, az ajkai után kaptam. Valahogy le kellett vezetnem a feszültségemet, és ez most nem ment máshogy. A lábait a derekam köré kulcsolta, a kezeivel a nyakamnál kapaszkodott meg. A combjánál megtartva őt léptem valamivel arrébb, hogy a szobám kilincsét megtaláljam. Belöktem magunk után az ajtót, Kimet ledobtam az ágyra. Legalább egy rövid szeretkezés idejére megszabadulhattam a ház falaiba vésett emlékeimtől.

***
Néhány órával később az erkélyemen álltam egy szál cigaretta társaságában, miközben Kim a díjaimat, és a könyvespolcot nézte végig. Ahogy visszapillantottam a szobámra megint megszálltak a múlt eseményei.

Megint egy drogos buli, pontosan, már megint. Tizenhat éves voltam, addigra már két éve ismertem Willt, és a társaságát, ahova az Istenek se tudják, hogy mégis hogyan keveredett. Az első pár bulim még egész normálisnak tűnt, habár rendesen kilógtunk a sorból Will-lel. Hogy miért? Mert mindenki nálunk minimum két-három évvel idősebb volt, jó pár centivel magasabb. Azt, hogy érettebb nem feltétlen mondanám, Will és én jóval felnőttebben tudtuk kezelni a helyzeteket, mint néhányan az ott lévőek közül. Egy dolog tudott igazán meglepni, hogy Will nem egy nem keresett személy volt ott, aki csak úgy eljött, mert elakart. A srácnak egy húsz körüli pasija volt, ami akkor sokkolt, aztán később ezt is megértettem. Ahogy azt is, hogy miért olyan a személyisége, amilyen. De három év után már ő is nagyon unta, hogy a toxikológia állandó vendége volt, és valamilyen szinten erről ő maga tehetett, én mégis sajnáltam őt. Főleg azon a bulin, ami számomra az utolsó volt ezzel a társasággal.
Már kurvára untam mindent, és mindenkit. Az egész lakás kokainban úszott, nem is beszélve a füstről, amit vágni lehetett volna odabent, csodáltam, hogy én még nem szívtam be tőle, de úgy istenesen. Az emeletet szerencsére zárni lehetett, amint felértem pedig kattant a zár a felfelé vezető ajtón, a többiek felőlem fel is gyújthatják a lakást, úgysem ez lenne rá az első példa. Beléptem a szobámba, és elkezdtem magamról ledobálni a füstös, és piától ragacsos ruhákat. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy az ágyam lábánál ott találok valakit. Egy fekete boxer volt már csak rajtam, Will kutakodó pillantására pedig zavartan kaptam el a fejem. Felkaptam a székemről egy pólót, és úgy guggoltam le mellé. A pupillái tágak voltak, a szeme bevérzett, az egész teste remegett. Miután sikerült beazonosítania engem a fejét újra a térdének támasztotta, a vállai rázkódni kezdtek. Köpni-nyelni nem bírtam. Ez volt az, amire legkevésbé számítottam. Ő Will, ő mindig vidám, sosem látod lehervadni az arcáról a mosolyát, mindennek örül, ha pedig mégis szomorú, mérges, vagy bármiféle emberi érzést mutat a boldogságon kívül, akkor kezdhetsz elgondolkozni azon, hogy beteg. Ahogy ránéztem elkapott a bűntudat. Holott semmi közöm nem volt az állapotához, mégis én voltam itt mellette, és én voltam az, aki nem tudott neki segíteni.
 - Nem akarom ezt – találta meg a hangját. Továbbra is egész testében reszketett, és ahogy megpróbált arrébb mozdulni fellökte a mellette lévő Jackes üveget. Az italt beszívta a szőnyeg, egy sor káromkodás után, újra Will felé pillantottam. Ahogy rám nézett a szemei még vörösebbek voltak, mint az előbb, a sírás megtette a hatását, az arcára kiült a kétségbeesés. Ötletem sem volt, hogy mit tehetnék érte.
 - Ne aggódj, minden rendben lesz. – Egyszerűen semmi más nem jutott eszembe ezen a sablondumán kívül. Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy a barátja, akivel már három éve együtt van, teljesen leépíti őt? Hogy, aki ránéz, megmondja róla, hogy egy drogfüggőről van szó? Nem segített volna a helyzeten, és talán sokkal jobban járunk az üres ígéretekkel, mintsem a színtiszta igazsággal. Az igazság úgyis szinte mindig fájt, arra meg most nem volt szüksége neki sem.
Szipogott párat, aztán erőt vett magán, leküzdötte az újra feltörő könnyeit, és bólintott egyet. Majd a tenyerét a mellkasomnak támasztotta, és közelebb hajolt. Várta a beleegyezésemet, de nem csináltam semmit, csak bámultam egyenesen a szemébe. Végül óvatosan, és ismerkedően összeérintette az ajkainkat. Nem húzódtam el, csak hagytam, hogy tegye, amit jónak lát. Aztán elmélyítette a csókot. Nem jelentett az egész semmit, pontosan tudtuk, hogy nem vagyok biszex, ahogy azt is tudtuk, hogy kettőnk között amolyan testvéri kapcsolat van. De ezután megnyugodott, én pedig még egy jó darabig éreztem az alkoholos csókja ízét. Még magamnak sem mertem bevallani, de Will iszonyatosan értette a dolgát, de ha bárki kérdezi, akkor nem. Nem élveztem a csókot. – Pedig de, és még mennyire.

 - Min gondolkozol? – kúszott két vékony kar a derekam köré, és egy test simult a hátamhoz. Elmosolyodtam, és megfordultam az ölelésében, a cigimet a hamutartóba pöcköltem, és magamhoz húztam Kimet.
 - Csak a sok hülyeségen, amit közép suliban csináltunk. Nem hiszem, hogy sokan tudnák, de Will-lel még onnan ismerjük egymást.
 - Oké, ne is meséld el, mennyi faszságot csinálhattatok. – Egyetértettem Kimmel. Az a négy év, amit a gimiben töltöttünk nem volt semmi. A történet vége valójában csak annyi, hogy Will megszakította a kapcsolatot, az akkori branccsal, és visszatért a félvértáborba, ezáltal egy olyan társaságba került újra, ahol valamennyire szabad lehetett. Természetesen nem hazudtolta meg önmagát, ott is ugyanolyan hülye maradt, csak azóta nem láttam őt részegen, sem beszívva.
 - Egyébként Keith – emelte rám a tekintetét Kim, és meglóbálta a kezében tartott könyvet. Az fejemet fogva nevettem el magam, ahogy felismertem a kis barna, régies kötésű kötetet. Kámaszutra, hát persze, mi mást hozott volna el a polcról. – Észrevetted, hogy ezek mennyire lehetetlenek? – vigyorgott rám, majd fellapozta a könyvet, és az egyik érdekes pózra bökött. – Kipróbáljuk? – nevette el magát, hitetlenkedve ráztam meg a fejem, és elkiáltottam magam.
 - Apa, tudsz valami jó pózt? – Kim elhűlve nézett rám, mosolyogva mutattam neki, hogy csak várjon egy kicsit.
 - Hatvankilenc – vágta rá az öreg egyből.
 - Unalmas már – húzta el Kim a száját, ahogy lekiáltott az apámnak.

 - Akkor kosárlabda. – Meglepődve pillantottunk össze Kimmel. Így döntöttük el, hogy lemegyünk és megkérjük apát, hogy magyarázza el, hogy az pontosan milyen is, mert ötletünk sem volt. A kámaszútra meg az erkélyen maradt, Will történetét a továbbiakban hanyagoljuk, és hogy pontosan miért is kerültünk most New Orleansba? Az már egy másik sztori fő témája.

13 megjegyzés:

  1. Hát a vègèn már szakadtam a röhögèstől. De komolyan nem bírtam ki kőnnyek nèlkül báf előtte meg sírtam de az másik törtènet. Amúgy az oldalra ki van tève hogy hány èveseknek van? Vagyis hogy milyen korhatáros? Amúgy meg jókor kèrdezem meg. Mivel már nem tom hanyadig rèsz ez pontosan ès Pepiitől is szoktunk kapni 'èrdekes' rèszeket. Na mindegy csak egy èszrevètel. Amúgy nagyon köszi hogy hoztatok új rèszt. Nagyon jó lett hát Will..... nem is tudom ezekre mit mondjak. Remèlem első vagyok. ☺ Fantasztikus lett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, hát tőlem még lesznek érdekes részletek, de természetesen ki van rakva a +16-os karika, meg ha nagyon olyan jelentet írnánk, akkor kiraknánk elé, hogy 18+ :D köszönjük, hogy írtál, és azt hiszem nekem eddig még nem nagyon volt alkalmam válaszolni a kommentjeidre, de csak, hogy tudd imádlak :'D :3 <3

      Törlés
    2. Örülünk, hogy tetszett :D Amúgy ma átjött hozzám Pepii és itt nálam töltöttük fel ezt a Keith fejezetet, addig is húzva Lexynek az időt, mivel most szegényke eléggé rosszul van, így nagyon késni fog a Zorall fejezettel :/ És igen fel van tüntetve oldalt, hogy 16+-os :D És ez volt a 103. rész :D :3 *Yeey* <3 Köszi, hogy írtál :*

      Puszii <3

      Törlés
    3. Oké, egyszerre írtunk Pepiivel nem baj xDD

      Törlés
  2. Olvastam hogy Lexy 'betegeskedik'. Már eláttam jókívánsággal. Remèljük meg gyógyul. Kellemes húsvètot. Pepii köszönöm imádásod ès válszod. :) Puszika
    ui:
    bocsi èn nem vettem èszre,hogy ki ban írva. Elküldtök amúgy hogy nem vagyok 16??? :)
    akkor pár èv múlva találkoznánk lenne mit behoznom... :(
    ♡♡♡ Puszika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehogy küldünk el :D <3 Imádás van :D El ne menj :D ♡♡

      Törlés
  3. Fhuu.....öhm.... Akkor én is maradok:)És most nagyon irigykedek, mert én nem tudnék soha sem olyan hosszú véleményt írni és emiatt csak a szokásos uncsi nehezen kitalált vélemény marad.

    Ez a rész is mint a többi tökéletes lett és borzalmasan profi és hát fura volt megismerni Will középiskolás énjét.Az pedig, hogy Keith apja ilyen dolgokat tud (pl.: éneklés és a pózok xd) az egy fwlháborítóan jó élmény volt és ebbe az eleve szar napomba hozott egy kis színt.

    Ennyit sikerült összeszednem.Szóval remélem, hogy a megerőltetésem jól sült el és egy èrtékelhető dolog jött ki belőle.Viszont most megyek olvasom a következőt :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hah! Net! Mármint, csak holnapig mert mamámnál vagyok, de megígértem magamnak és Nessáéknak is, hogy válaszolok, amint tudok, szóóóval borzalmasan profi? Azt hiszem, hogy mindjárt elpirulok, köszönöm szépen, ez nagyon aranyos <3 De minden vagyok, csak nem borzalmasan profi, de igyekszem - megjegyzem, ez a fejezet sem olyan lett, mint akartam, össz-vissz az a jelenet tetszik nekem, amikor Will összetörik, az majdnem sikerült a tervezettre megírnom -
      Nagyon örülök neki, hogy a fejezeteinktől jobb kedved lesz, nagyon jól tud esni az ilyen, téges is imádlak :D És ne aggódj, hosszú-komment, rövid-komment, mi minden visszajelzésnek örülünk, csak tudjuk, hogy tetszik, avagy sem, mert ha esetleg nem, akkor tudunk változtatni :D És halkan megsúgom, hogy Will múltjával még tervezek írni, csak azt már Will maga fogja elmesélni, csak még én sem tudom, hogy az mikor fog jönni, lehet, hogy ilyen kiegészítő történetként fogom megírni :3 Köszönjük, hogy írtál ^^

      Törlés
    2. Nem kènyeg higy milyen hosszú egy komment. Hogy idèzem az ofőnket "Nem a mèret a lènyeg (, csak használni kell tudni!)" a folytatás már nem jön ide csak mègis csak idèzet. Nekem jobban esik ha nekem nem kerítéssel mondanak valami hanem megmomdják amit akarnak. Na vagyis nem kell irigykedni hogy ki mennyit ír.

      Törlés
    3. Ohh, na igen, csak tudni kell hasznalni *Pepi fantaziaja beindult meg hajnali negyed haromkor, es ilyenkor slasht akar irni* xDD

      Törlés
    4. Birom az ofőm... Szivesen elolvasom. :) ♡ írj -> olvasom szeretem az írásaidat. ♡♡♡
      szerintem neked nem is kell semmit sem írnom hogy legyen fantáziád. :)

      Törlés