Keith
Apa vigyorgott vissza a kaputelefon kijelzőjéről, ahogy becsöngettem a
lakásba. Biztos voltam benne, hogy most itthon van, az év ennek a szakaszában
mindig itthon volt. Kim érdeklődve toporgott mellettem, habár nyár volt, az idő
kissé hűvös volt, és egyikünk sem számított az esőre. Most komolyan, New
Orleansban miért van hidegebb, mint New Yorkban? Sóhajtottam, és visszaemeltem
a tekintetem a kijelzőre. Unottan megvontam a vállam, mire a kisebbik nagykapu
kitárult, és elkapva Kim karját elindultam befelé. Régen imádtam ezt a házat, a
hatalmas kertet, a medencét a ház mögött, és azt, hogy emelet csak az enyém
volt. Most pedig mindent megadtam volna azért, hogy a Niké bungaló álljon
előttem, a maga alacsony belmagasságával, és azzal a néhány kopottas berendezési
tárggyal, amit odabent lehetett találni. Habár ebben a házban éltem le a „vad
tinédzserkor” nagyját, és rengeteg bulit hagyott a háta mögött, egyáltalán nem
akaródzott betenni ide a lábam. Nagyjából elmondhattam magamról, hogy a tábor
az otthonom, de volt egy lakásom New York belvárosában, még az is jobban
hiányzott most, mint ez a ház. Főleg azért, mert a rengeteg kellemes emlék
mellett, olyanok szállták meg az elmém, amiket szívesen felejtenék.
Amikor ideköltöztünk
tizennégy éves voltam. Apa akkoriban már elismert énekesként munkálkodott, de
kezdte megunni a körülötte lévő nyüzsgést, így Amerika mellett döntött, ahol
még csak nem is ismerik a nevét. Pénzünk volt bőven, így nem volt gond a ház
megvételével, és egy egyszer szeszesital forgalmazó raktárnak céget csinálni,
hogy apa ott lehessen igazgató. Nos, akkor kezdődött minden. Mivel Angliában
már nem tudtam elkezdeni a középiskolát, így nem volt problémám azzal, hogy
otthagyni a haverokat, az általános iskolaiakkal már úgyis szétváltunk. Be
lettem íratva a helyi legjobb gimibe, és ott kezdtem meg a tanulmányaimat.
Habár reméltem, hogy egy teljesen új osztályt kapok, végül egy teljesen
összeszokott társaságba kerültem be, akik hatosztályosba jártak. Pontosan
emlékszem a napra, amikor az osztályfőnök kihívott a táblához, bemutatkoztam,
és mindenki egy emberként fordult felém. Egyetlen egy személyt kivéve, aki
talán kicsit érettebbnek tűnt a többieknél, és gondterheltebbnek is. Az arcára
semleges arckifejezés ült ki, a keze be volt kötve, majd végül ő is felém
fordult, és felvette a maszkját, ami egy életvidám srácot mutatott a
külvilágnak.
- Keith – lépett mellém Apa, ahogy
beléptünk Kimmel a ház ajtaján. Egy ölelésben részesített, majd mosolyogva
fordult a mellettem ácsorgó lány felé. Mindig is szerette, amikor hazahoztam az
éppen aktuális barátnőmet. Nem tudom miért, ne kérdezzétek, egyszerűen csak
szeretett velük beszélgetni, na nem mintha olyan sok lett volna, Kimen kívül
csak egy halandó csajjal, és Rileyval találkozott. Emlékszem teljesen ki volt akadva,
amikor az első tábori nyaram után beállítottam azzal a mondattal, hogy
lefeküdtem egy tizenkét éves lánnyal. Utólag belegondolva tényleg nem kellett
volna, de hát most, na! Fiatalok voltunk, túlságosan is.
- Mindig is hasonlított az ízlésünk. – Apa hangja hozott vissza a
valóságba, én pedig gúnyosan elvigyorodtam. – Anyád is nagyon hasonlított erre
a lányra, akit még nem voltál hajlandó bemutatni – dorgált meg kedvesen.
Oldalra pillantottam Kimre, aki szólásra nyitotta a száját, de megráztam a fejem.
Érdekesebb lesz, ha én közlöm a tényt.
- Tényleg? Rendben, ő itt Kim
Morgan. Apa, hagy mutassam be neked a féltestvérem – mosolyogtam rá, mire
kikerekedett szemekkel nézett rám, és betámolygott a nappaliba, hogy leülhessen
egy kanapéra.
- Miért kell ennyire dramatikusan
közölni? – forgatta meg Kim a szemeit, és Apa után eredt a nappaliba.
Megengedtem magamnak egy halk kuncogást, és én is utánuk indultam. Mire
odaértem Kim már éppen azt ecsetelte az apámnak, hogy a félvéreknél ez nem
számít, az isteni szülőtől nem kaptunk dns-t. Pedig szeretem ezzel szívatni az
embereket, jó érzés látni a döbbentet az arcukon, amikor kijelented, hogy a
testvéreddel vagy együtt.
A nappali másik felét a konyha vette birtokba, a két részt egy bárpult
választotta el. Ohh, hogy én mennyi piát kevertem abban a konyhában, és mennyi
üvegszilánk landolt az ott található kukában, na meg a tenyerembe vágva. Néhány
seb még a mai napig látszik.
Habár ő volt az
egyetlen, aki nem akart mindenáron bemutatkozni, a nap végén mégis odajött
hozzám. Szinte egész délelőtt őt próbáltam fejtegetni, hiszen annyira más volt,
mint a többiek. Jóban volt mindenkivel, a mosoly állandóan ott ült az arcán, de
az egész egy szép hazugságnak tűnt. Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy
vajon hányan állnának ki érte, ha arra kerülne sor. Valószínű, hogy ez a srác
egyedül maradna.
- Will Ross – nyújtotta felém a bekötözött bal
kezét, amit óvatosan ugyan, de fogadtam. Kérdőn néztem fel rá, a nevemet
elárulni pedig teljesen elfelejtettem.
- Mi történt a kezeddel? – pislogtam rá, mire
egy őszintének tűnő vigyor ült ki az arcára.
- Belevertem egy szöget – döntötte félre a
fejét, végigmért, majd lelépett. Meglepve néztem utána. Azon a héten többet nem
láttam őt, a következő hétfőn elhívott egy buliba.
- Énekelnél nekem valamit? –
kérdezte Kim Apától. Ezek szerint már túl vannak a formaságokon, és tegeződnek.
Remek, látszik, hogy figyelek, de ezen a helyen egyszerűen lehetetlen bármire
is huzamosabb ideig koncentrálnom. Rég jártam itthon, és minden arra a két évre
emlékeztetett, amit Will hülye bulizási mániája miatt éltem át. Nem bántam az
eseményeket soha, legalábbis nem annyira, mint kellett volna, de mindketten
próbáltuk felejteni az éveket. Nekem annyira nem volt nehéz, neki sokkal inkább,
persze mára már teljesen átláthatatlan maszkja van, és a táborban töltött évek
mindkettőnk számára memóriatörlő hatással voltak. Az ilyen helyek, mint a
házam, mégis visszahozták azt, amit felejteni akartunk.
- Rég kért erre bárki is –
mosolyodott el apa, és felvette a kanapé melletti gitártartóból a hangszert.
Elmosolyodtam, ahogy meghallottam az akusztikus gitár hangját, és apa nyugtató
hatású énekhangját. Nagyon rég hallottam őt utoljára énekelni, pedig
kiskoromban mennyit énekelt nekem, én pedig mennyire imádtam.
Kim lenyűgözve figyelte őt. Nevetve sóhajtottam fel, nők… Sosem fogom
megérteni azt, hogy miért szeretik ennyire, ha egy férfi kezében hangszer van,
és emellett még énekelni is tudnak. És mégis, mindig milyen jót röhögtem,
amikor néhány fruska Ryan után koslatott, és állandóan arra kérték a fiút, hogy
játsszon nekik valamit. Aztán mennyire zavarban volt, amikor rájött, hogy
tulajdonképpen miért is voltak a lányok vele. Nem csodálom őt sem, hogy inkább
Riley társaságában lehetett őt régebben látni. A szám lassan a végére ért, Kim
pedig feltápászkodott a kanapéról, és mellém sétált.
- Hihetetlenül szép volt, Nate –
mosolygott a szőkeség apám felé, aztán fölfelé pillantgatott. Intettem apának,
hogy később beszélünk, végül is, nem unalmunkból jöttünk ide. Felszaladtam az
emeletre, Kim is gyorsan szedte a lépcsőfokokat, azt hiszem ilyenkor igazán
örült annak, hogy egy kényelmes tornacipőt választott, egy tíz centis magas
sarkú helyett. Ahogy felért a lépcső melletti falhoz szorítottam őt, a csuklóját
szorosan fogtam, és a nyakához hajoltam.
- Mitől vagy ennyire nyugtalan? –
suttogta a fülembe, mire megráztam a fejem, és a vállára ejtettem. A kezeit
elengedtem, átölelt, és magához húzott, a testéhez simultam, beszívtam az
illatát, az ajkai után kaptam. Valahogy le kellett vezetnem a feszültségemet,
és ez most nem ment máshogy. A lábait a derekam köré kulcsolta, a kezeivel a
nyakamnál kapaszkodott meg. A combjánál megtartva őt léptem valamivel arrébb,
hogy a szobám kilincsét megtaláljam. Belöktem magunk után az ajtót, Kimet
ledobtam az ágyra. Legalább egy rövid szeretkezés idejére megszabadulhattam a
ház falaiba vésett emlékeimtől.
***
Néhány órával később az erkélyemen álltam egy szál cigaretta társaságában,
miközben Kim a díjaimat, és a könyvespolcot nézte végig. Ahogy
visszapillantottam a szobámra megint megszálltak a múlt eseményei.
Megint egy drogos buli,
pontosan, már megint. Tizenhat éves voltam, addigra már két éve ismertem Willt,
és a társaságát, ahova az Istenek se tudják, hogy mégis hogyan keveredett. Az
első pár bulim még egész normálisnak tűnt, habár rendesen kilógtunk a sorból
Will-lel. Hogy miért? Mert mindenki nálunk minimum két-három évvel idősebb
volt, jó pár centivel magasabb. Azt, hogy érettebb nem feltétlen mondanám, Will
és én jóval felnőttebben tudtuk kezelni a helyzeteket, mint néhányan az ott
lévőek közül. Egy dolog tudott igazán meglepni, hogy Will nem egy nem keresett
személy volt ott, aki csak úgy eljött, mert elakart. A srácnak egy húsz körüli
pasija volt, ami akkor sokkolt, aztán később ezt is megértettem. Ahogy azt is,
hogy miért olyan a személyisége, amilyen. De három év után már ő is nagyon
unta, hogy a toxikológia állandó vendége volt, és valamilyen szinten erről ő
maga tehetett, én mégis sajnáltam őt. Főleg azon a bulin, ami számomra az
utolsó volt ezzel a társasággal.
Már kurvára untam
mindent, és mindenkit. Az egész lakás kokainban úszott, nem is beszélve a
füstről, amit vágni lehetett volna odabent, csodáltam, hogy én még nem szívtam
be tőle, de úgy istenesen. Az emeletet szerencsére zárni lehetett, amint
felértem pedig kattant a zár a felfelé vezető ajtón, a többiek felőlem fel is
gyújthatják a lakást, úgysem ez lenne rá az első példa. Beléptem a szobámba, és
elkezdtem magamról ledobálni a füstös, és piától ragacsos ruhákat. Egyáltalán
nem számítottam arra, hogy az ágyam lábánál ott találok valakit. Egy fekete
boxer volt már csak rajtam, Will kutakodó pillantására pedig zavartan kaptam el
a fejem. Felkaptam a székemről egy pólót, és úgy guggoltam le mellé. A pupillái
tágak voltak, a szeme bevérzett, az egész teste remegett. Miután sikerült
beazonosítania engem a fejét újra a térdének támasztotta, a vállai rázkódni
kezdtek. Köpni-nyelni nem bírtam. Ez volt az, amire legkevésbé számítottam. Ő
Will, ő mindig vidám, sosem látod lehervadni az arcáról a mosolyát, mindennek
örül, ha pedig mégis szomorú, mérges, vagy bármiféle emberi érzést mutat a
boldogságon kívül, akkor kezdhetsz elgondolkozni azon, hogy beteg. Ahogy
ránéztem elkapott a bűntudat. Holott semmi közöm nem volt az állapotához, mégis
én voltam itt mellette, és én voltam az, aki nem tudott neki segíteni.
- Nem akarom ezt – találta meg a hangját.
Továbbra is egész testében reszketett, és ahogy megpróbált arrébb mozdulni
fellökte a mellette lévő Jackes üveget. Az italt beszívta a szőnyeg, egy sor
káromkodás után, újra Will felé pillantottam. Ahogy rám nézett a szemei még
vörösebbek voltak, mint az előbb, a sírás megtette a hatását, az arcára kiült a
kétségbeesés. Ötletem sem volt, hogy mit tehetnék érte.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. – Egyszerűen
semmi más nem jutott eszembe ezen a sablondumán kívül. Mégis mit kellett volna
mondanom? Hogy a barátja, akivel már három éve együtt van, teljesen leépíti őt?
Hogy, aki ránéz, megmondja róla, hogy egy drogfüggőről van szó? Nem segített
volna a helyzeten, és talán sokkal jobban járunk az üres ígéretekkel, mintsem a
színtiszta igazsággal. Az igazság úgyis szinte mindig fájt, arra meg most nem
volt szüksége neki sem.
Szipogott párat, aztán
erőt vett magán, leküzdötte az újra feltörő könnyeit, és bólintott egyet. Majd
a tenyerét a mellkasomnak támasztotta, és közelebb hajolt. Várta a
beleegyezésemet, de nem csináltam semmit, csak bámultam egyenesen a szemébe.
Végül óvatosan, és ismerkedően összeérintette az ajkainkat. Nem húzódtam el,
csak hagytam, hogy tegye, amit jónak lát. Aztán elmélyítette a csókot. Nem jelentett
az egész semmit, pontosan tudtuk, hogy nem vagyok biszex, ahogy azt is tudtuk,
hogy kettőnk között amolyan testvéri kapcsolat van. De ezután megnyugodott, én
pedig még egy jó darabig éreztem az alkoholos csókja ízét. Még magamnak sem
mertem bevallani, de Will iszonyatosan értette a dolgát, de ha bárki kérdezi,
akkor nem. Nem élveztem a csókot. – Pedig de, és még mennyire.
- Min gondolkozol? – kúszott két
vékony kar a derekam köré, és egy test simult a hátamhoz. Elmosolyodtam, és
megfordultam az ölelésében, a cigimet a hamutartóba pöcköltem, és magamhoz
húztam Kimet.
- Csak a sok hülyeségen, amit közép
suliban csináltunk. Nem hiszem, hogy sokan tudnák, de Will-lel még onnan
ismerjük egymást.
- Oké, ne is meséld el, mennyi
faszságot csinálhattatok. – Egyetértettem Kimmel. Az a négy év, amit a gimiben
töltöttünk nem volt semmi. A történet vége valójában csak annyi, hogy Will
megszakította a kapcsolatot, az akkori branccsal, és visszatért a
félvértáborba, ezáltal egy olyan társaságba került újra, ahol valamennyire
szabad lehetett. Természetesen nem hazudtolta meg önmagát, ott is ugyanolyan
hülye maradt, csak azóta nem láttam őt részegen, sem beszívva.
- Egyébként Keith – emelte rám a
tekintetét Kim, és meglóbálta a kezében tartott könyvet. Az fejemet fogva
nevettem el magam, ahogy felismertem a kis barna, régies kötésű kötetet.
Kámaszutra, hát persze, mi mást hozott volna el a polcról. – Észrevetted, hogy
ezek mennyire lehetetlenek? – vigyorgott rám, majd fellapozta a könyvet, és az
egyik érdekes pózra bökött. – Kipróbáljuk? – nevette el magát, hitetlenkedve
ráztam meg a fejem, és elkiáltottam magam.
- Apa, tudsz valami jó pózt? – Kim
elhűlve nézett rám, mosolyogva mutattam neki, hogy csak várjon egy kicsit.
- Hatvankilenc – vágta rá az öreg
egyből.
- Unalmas már – húzta el Kim a
száját, ahogy lekiáltott az apámnak.
- Akkor kosárlabda. – Meglepődve
pillantottunk össze Kimmel. Így döntöttük el, hogy lemegyünk és megkérjük apát,
hogy magyarázza el, hogy az pontosan milyen is, mert ötletünk sem volt. A
kámaszútra meg az erkélyen maradt, Will történetét a továbbiakban hanyagoljuk,
és hogy pontosan miért is kerültünk most New Orleansba? Az már egy másik sztori
fő témája.
Hát a vègèn már szakadtam a röhögèstől. De komolyan nem bírtam ki kőnnyek nèlkül báf előtte meg sírtam de az másik törtènet. Amúgy az oldalra ki van tève hogy hány èveseknek van? Vagyis hogy milyen korhatáros? Amúgy meg jókor kèrdezem meg. Mivel már nem tom hanyadig rèsz ez pontosan ès Pepiitől is szoktunk kapni 'èrdekes' rèszeket. Na mindegy csak egy èszrevètel. Amúgy nagyon köszi hogy hoztatok új rèszt. Nagyon jó lett hát Will..... nem is tudom ezekre mit mondjak. Remèlem első vagyok. ☺ Fantasztikus lett.
VálaszTörlésÓ, hát tőlem még lesznek érdekes részletek, de természetesen ki van rakva a +16-os karika, meg ha nagyon olyan jelentet írnánk, akkor kiraknánk elé, hogy 18+ :D köszönjük, hogy írtál, és azt hiszem nekem eddig még nem nagyon volt alkalmam válaszolni a kommentjeidre, de csak, hogy tudd imádlak :'D :3 <3
TörlésÖrülünk, hogy tetszett :D Amúgy ma átjött hozzám Pepii és itt nálam töltöttük fel ezt a Keith fejezetet, addig is húzva Lexynek az időt, mivel most szegényke eléggé rosszul van, így nagyon késni fog a Zorall fejezettel :/ És igen fel van tüntetve oldalt, hogy 16+-os :D És ez volt a 103. rész :D :3 *Yeey* <3 Köszi, hogy írtál :*
TörlésPuszii <3
Oké, egyszerre írtunk Pepiivel nem baj xDD
TörlésOlvastam hogy Lexy 'betegeskedik'. Már eláttam jókívánsággal. Remèljük meg gyógyul. Kellemes húsvètot. Pepii köszönöm imádásod ès válszod. :) Puszika
VálaszTörlésui:
bocsi èn nem vettem èszre,hogy ki ban írva. Elküldtök amúgy hogy nem vagyok 16??? :)
akkor pár èv múlva találkoznánk lenne mit behoznom... :(
♡♡♡ Puszika
Dehogy küldünk el :D <3 Imádás van :D El ne menj :D ♡♡
Törlés♡OK♡
VálaszTörlés♡
TörlésFhuu.....öhm.... Akkor én is maradok:)És most nagyon irigykedek, mert én nem tudnék soha sem olyan hosszú véleményt írni és emiatt csak a szokásos uncsi nehezen kitalált vélemény marad.
VálaszTörlésEz a rész is mint a többi tökéletes lett és borzalmasan profi és hát fura volt megismerni Will középiskolás énjét.Az pedig, hogy Keith apja ilyen dolgokat tud (pl.: éneklés és a pózok xd) az egy fwlháborítóan jó élmény volt és ebbe az eleve szar napomba hozott egy kis színt.
Ennyit sikerült összeszednem.Szóval remélem, hogy a megerőltetésem jól sült el és egy èrtékelhető dolog jött ki belőle.Viszont most megyek olvasom a következőt :3
Hah! Net! Mármint, csak holnapig mert mamámnál vagyok, de megígértem magamnak és Nessáéknak is, hogy válaszolok, amint tudok, szóóóval borzalmasan profi? Azt hiszem, hogy mindjárt elpirulok, köszönöm szépen, ez nagyon aranyos <3 De minden vagyok, csak nem borzalmasan profi, de igyekszem - megjegyzem, ez a fejezet sem olyan lett, mint akartam, össz-vissz az a jelenet tetszik nekem, amikor Will összetörik, az majdnem sikerült a tervezettre megírnom -
TörlésNagyon örülök neki, hogy a fejezeteinktől jobb kedved lesz, nagyon jól tud esni az ilyen, téges is imádlak :D És ne aggódj, hosszú-komment, rövid-komment, mi minden visszajelzésnek örülünk, csak tudjuk, hogy tetszik, avagy sem, mert ha esetleg nem, akkor tudunk változtatni :D És halkan megsúgom, hogy Will múltjával még tervezek írni, csak azt már Will maga fogja elmesélni, csak még én sem tudom, hogy az mikor fog jönni, lehet, hogy ilyen kiegészítő történetként fogom megírni :3 Köszönjük, hogy írtál ^^
Nem kènyeg higy milyen hosszú egy komment. Hogy idèzem az ofőnket "Nem a mèret a lènyeg (, csak használni kell tudni!)" a folytatás már nem jön ide csak mègis csak idèzet. Nekem jobban esik ha nekem nem kerítéssel mondanak valami hanem megmomdják amit akarnak. Na vagyis nem kell irigykedni hogy ki mennyit ír.
TörlésOhh, na igen, csak tudni kell hasznalni *Pepi fantaziaja beindult meg hajnali negyed haromkor, es ilyenkor slasht akar irni* xDD
TörlésBirom az ofőm... Szivesen elolvasom. :) ♡ írj -> olvasom szeretem az írásaidat. ♡♡♡
Törlésszerintem neked nem is kell semmit sem írnom hogy legyen fantáziád. :)