Na gyerekek, most hoztunk nektek egy különleges fejezetet. Egyik kedves rajongónk kitalált magának egy saját karaktert, és írt vele egy fejezetet. Be kell vallanom, hogy eléggé jól eltalálta a karaktereinket, és én személy szerint igazán büszke vagyok rá. Csak így tovább! :3 Nektek pedig jó olvasást kívánunk. c:
|
Skye
|
Na, ki is vagyok. Valahogy be kéne mutatkoznom. Talán így. A nevem Skye. Tizenhat éves vagyok, Manhattanban élek az anyámmal, aki egy prosti. Magyarországról hurcolták ide. Már állapotos volt, mikor lecsaptak rá és vajon ki volt az a szerencsés, aki oda született? Naná, hogy én, ki más? Így élünk mi, mint egy boldog család. Egy teljesen átlagos csajszi, unalmas mindennapjait élem a pesszimista gondolataimmal. Kicsit talán kocka vagyok, de a mai világban szinte mindenki az.
Kezdetben anyám nem tudott angolul egy árva szót sem, így magyarul tanított beszélni, ennek hála, most egy kétnyelvű csodagyerek vagyok. Nem mintha dicsekedni akarnék ezzel, de jól esik tudni, hogy valamiben én vagyok a jobb és nem más. A stricije a gyámapám. Egyszer engem is be akart venni a "családi vállalkozásba". Persze én ezt nem akartam. Azóta pedig kifejezetten fél tőlem. Egyszer ért hozzám és csak öt centi választotta el attól a helyzettől, hogy alulról szagolja az ibolyát. Ha egy szót is, mert volna szólni, tényleg megtettem volna. De sajnos ott a mostoha öcsém is, Mark, akinek ez a fasz az apja - mármint anyám stricije - őt pedig sajnálom.
Ez így milyen volt bemutatkozásnak? Ja, még nem fejeztem be. Vannak még érdekes dolgok.
Nagyjából mindent megkapok, amit csak akarok. Ha nem, akkor azt elveszem. A korábbi tulajának biztos nem fog hiányozni. Ha igen nem tudom sajnálni.
Iskolába nem járok, vagyis már nem. Három srácot juttattam komolyabb és négyet enyhébb sérülésekkel kórházba. Kicsaptak. Kicsit talán agresszív vagyok, de nem érdekel. Ha ez egyeseknek nem tetszik, nem kell vele foglalkozni. Az, hogy nem járok iskolába, segít feldolgozni a tényt, hogy nem tudok olvasni. Vagyis tudok, de nagyon durva diszlexiám van. Meg hiperaktivitásom, mert bizony az is van.
Barátaim, úgy értem, olyanok, akik tényleg azok, nincsenek sokan, de vannak. Nem bízok senkiben. Akiben mégis, az tudja, hogyha átver, azt a saját ujjával ölöm meg, mint apu volt behajtóját, aki lenyúlta a laptopom és teleszórta vírusokkal. Mindenki tudja, hogy ami az enyém az tabu. Mindenki. De nem kell félni tőlem. Őt sem öltem meg. Csak nyomorék lett. Viszont mikor kórházba került, csak akkor kapott levegőt, ha épp nincs áramszünet. Akkor voltam tizenegy. Én erre csak azt tudom mondani, hogy ciki.
Az egyetlen közeli haverom, akit egyáltalán annak merek nevezni, az a perverz öcsém, pardon, mostoha öcsém. Minden játékban megverem. Ellene könnyű nyerni. Egy, azért, mert sík hülye és általában azt sem tudja, hogy hol van, kettő, mert csalok. De nem kell túlzásba esnem mellette. Nála a király és az ász az ugyan az a kártya.
Úgy két évvel ez előtt, történt velem egy aprócska kis forgatókönyv változás. A strici, akarom mondani, Apu nemrégiben elkezdett azon dolgozni, hogy engem és Markot visszavegyenek az iskolák. Hát nem aranyos? Tuti, hogy csak kapott egy levelet, hogy kiskorú vagyok és suliban a helyem. Hogy engem kicsaptak, az egy dolog, de hogy Markot miért... Csak kiderült róla, hogy egy strici az apja. Semmi több. Mellette mindenki életben maradt. Nem tudom, mit kell ezen hisztizni. Én vele élek.
Egy meghallgatásról mentünk haza. Már sötét volt. Anyu ilyenkor már dolgozni szokott, szóval kicsit meglepett, hogy tárva nyitva van a lakás ajtaja. Lassan közelebb mentünk, megnézni az okát, de bár ne tettük volna. Mondjuk engem nem zavart különösen, amit láttam sőt, mondhatni semennyire sem, Marknak viszont annál inkább okozott fájdalmat a látvány.
Az apja holtan hevert a földön, egy ollóval a torkában. Engem a látvány egy cseppet sem riasztott meg. Nem éreztem a hiányát, vagy bármi hasonlót. Ellentétben Markkal. Míg én a tárcsáztam a mentőket, bár már semmi értelme és a rendőrséget, mert egy stricit meggyilkoltak, Mark azon gondolkodott, hogy sírjon-e, vagy ne. Totál lefagyott.
Mikor letettem a telefont, összetörtem és kihajítottam egy ablakon, gyorsan összecsomagoltam pár cuccomat, és a tűzlétrán lemásztam. Ez volt, azaz alkalom, amire vártam. Elszöktem. Mielőtt elmentem, minden nyomot, képet és hasonlót eltüntettem, ami a létezésemre utalt. Marknak is az orrára kötöttem, hogy nehogy említést merjen tenni rólam, de amennyire könnyen ment, tuti, hogy ugyanígy ki is szedik belőle.
A majdnem egy évig, míg magamtól lábra nem tudtam állni, egy haveromnál éltem, Queensben. Ő egy hecker. Kicsit durván dolgozik. Megtanultam a művészetét. A végére már helyenként jobb voltam, mint ő maga. Már volt hamis személyazonosságom is, aszerint nekem van a világ legszebb előtörténetem. Boldog családból származom, van egy anyukám, aki nem prosti, egy apukám, aki nem strici és tényleg az apám és ismerem is, van két ennivaló kisöcsém, ők jelenleg valahol északon… Ember, térj már vissza a valóságba. Még a végén én is elhiszem.
Mielőtt elmentem volna, megoldotta nekem, hogy legyen hol élnem, egy viszonylag nyugodt helyen. Adott egy címet és egy használatra kész bankkártyát. Megadta az összes elérhetőségét, ha netalán bármi problémám lenne. Mert ugye én csak egy kis pisis voltam még akkor, majd pedig, útra keltem. Visszakerültem Manhattanbe De egy jobb részébe. Egy kis lakás várt engem. Három szoba, egy konyha, egy fürdő és egy háló. Tökéletesen megfelelt. Nekem legalábbis minden elvárásomnak eleget tett.
Két évig éltem itt. Kezdetekben voltak problémáim, de mindig sikerült megoldanom őket. Ha másképp nem ment, telefonáltam a tudjuk kinek.
A számítógépekkel való tudásomat rendszeresen alkalmaztam. Ha kevés volt a pénzem, ha másnak volt kevés a pénze, vagy csak egyszerűen szórakozásból Robin Hoodként megszívattam pár nagyobb céget, nagy vagyonnal rendelkező embert. Olyan szinten törtem fel adatokat, hogy tudtam mit álmodik az elnök éjszakánként. Jó tanárom volt.
Most is úgy, mint minden reggel, lementem a sarki kávézóba Szén-hirdátot tankolni, és találkozni a legjobb barátommal Andrew-val Igen. Legjobb barát. Ő nem olyan figura, mint a többiek, akiket ismerek. Nem sokkal azután ismertük meg egymást, hogy megjelentem. Akkor is ebben a kávézóban voltunk. Épp egy asztalhoz indultam, kajával a kezemben is fejhallgatóval a fejemen, mikor véletlenül nekimentem. Fél órán keresztül, csak bocsánatot kértem, mert rajta landolt a kaja, hiába mondta, hogy semmiség. Azóta itt tartunk. Ő tanított meg zongorázni, és igazi zongorán, nem pedig a laptopomon. Ő azt mondja, hogy ügyesen játszom… deee még mindig félreütöm a billentyűket. Aztán pár nappal ezelőtt érdekes vendégem érkezett. Lehet, hogy csak nem ébredtem fel teljesen, vagy valószínűbb, hogy még mindig aludtam, de az a valaki, vagyis inkább valami, amit otthon láttam, nem volt ember.
Andrew tegnap kicsit kiakadt, hogy megint lila a fejem. És szó szerint. Megint befestettem a hajam, színesre. Nem tudom, mi baja van. Sokszor látott már színes hajjal. És megígértem neki, hogy nem lesz zöld.
Belépek a kávézóba. Most nincs itt. Kicsit csalódott vagyok, mert azt mondta, hogy mutatni akar nekem valamit, és nagyon érdekelt, hogy mi az. Valószínű, hogy megint egy ógörög építmény makettjét mutatná meg. Ha maga a történelem szóba kerül. akkor képes egy folytában arról beszélni és olyankor le sem lehet állítani. Valamiért imádja az ógörög történeteket, istenekről, félistenekről.
Hamarosan befejezem az evést és visszamegyek a lakásba. Meglepetésként ért, hogy ott láttam az ágyamon ülve egy hamukupac társaságában.
- Beszélnünk kell. –Szólal meg. A hangsúlyából ítélve komoly az ügy.
- Oké, de…
- Vigyázz! – Pattan fel az ágyról és mögém ugrik. Megfordulok, és egy… egy… hát ez az, az izé ami nem ember, de nem volt időm túl sok időm szemügyre venni, mert amint megláttam, széthullott mint egy ázott papírszobor és hamuként ért földet. Ez megmagyarázza a másik kupacot.
- Ez meg mi a franc volt!? –Kérdezem kissé kiakadva.
- Jól vagy? –Kérdi.
- Persze. DE EZ MEG MI A FRANC VOLT!? –Kiabálok.
- Egy szörny.
- És itt egy másik! –Pillantok meg egy magas szürkebőrű… izét, ami félrelöki Andrew-t és engem vesz célba, majd egy éles fájdalom hasít a bal karomba és minden elsötétedik körülöttem.
Egy érdekes helyen tértem magamhoz. Azt mondanám, hogy kórház, de ilyet én csak középkori filmekben láttam, vagy Andrew egyik makettjén.
Ahogy ülő helyzetbe helyezem magam, megint belenyilall a karomba a fájdalom. Erről eszembe jut az a szörny, amit utoljára láttam. Kiráz tőle a hideg. A fájdalom nem csillapodott. Ránézek a karomra, válltól tenyérig totál fásliban.
- Jó reggelt Csipkerózsika, vagy inkább délutánt. Hogy érzed magad? –Kérdi Andrew.
- Fájósan. – Mondom közben lassan felemelem a tekintetem és megdöbbent amit látok. Deréktól lefelé, ló… vagy szamár? –Teee…
- Igen. Nyugodtan mondhatod rám, hogy szatír vagyok. –sóhajtja.
- Aha – Reagálok.
- Emlékszel? Tegnap azt mondtam, hogy mutatnék neked valamit. – elmosolyodik. – Hát ez a hely az.
- Egy életnagyságú makett?
- Gyere. – felsegít az ágyról és kivezet a gyengélkedőből. – Ez itt, a Félvér tábor. Nagyon vidám hely. Mindenki szeret mindenkit…
- Gyere ide, te rohadék. Most esküszöm, kiverem belőled a beledet is ezért… – szalad el mellettünk egy csaj, ijesztő tekintettel egy srácot üldözve.
- Legalábbis a nagy többség. – javítja ki magát és elindulunk.
- Azt látom...
- Ismered a történeteket, mítoszokat a görög istenekről?
- Mivel általában csak arról tudsz beszélni.
- Azok a történetek mind egy szálig igazak. – mondja lelkesen.
- Szóval Héraklész létező személy volt? – kérdem hitetlenkedve.
- Pontosan. Ebben a táborban mindenki félisten.
- Én is? – kérdem hitetlenül.
- Igen. Tedd fel magadnak a kérdést, mért vagy hiperaktív és diszlexiás?
- Honnan kéne tudnom, hogy ez annak a jele, mellesleg, sosem mondtam, hogy az vagyok.
- A vak is látja az vagy. – gúnyolódik.
- Szóval, van tipped?
- Van, szóval inkább maradj csendben. Fel kell fognom az imént hallottakat.
- Oké, de gyere! Bemutatlak pár srácnak. Jó arcok.
- Azt, hogy jó arcok úgy érted, hogy elviselnek engem, vagy, hogy bírni fogom a burájukat?
- Mindkettő.
- Menet közben azt veszem észre, hogy sokan ugyanolyan undorító, rikító narancssárga pólót hordanak
- Te, Andrew. Mondd...
- Ott is vannak. – mondja és futásnak ered.
- Mért van mindenki narancssárgában? – fejezem be magamban a mondatot, miután elszaladt. Már én s indulnék, mikor valaki rám kiállt.
- Hé, te lila. –Tuti, hogy rám utaltak ezzel. – Ne engedd tovább. –Kiállt egy lány, mire megfordulok, de abban a pillanatban egy srác nekem jön, és rám esik.
- Bocs, ne haragudj. –Mondja a srác, felsegít és gyorsan tovább áll.
- Miért nem állítottad meg!? –Áll meg egy pillanatra a lány kifújni magát, és tovább kergeti. Ezek voltak korábban is... Akik nagyon szeretik egymást?
- Skye! Gyere már. – Szól Andrew és oda sétálok hozzám, hozzájuk.
- Néhány egész vidám természetű srác társaságában ül egy ház lépcsőjén. Első ránézésre egész jó fejnek tűnnek.
- Őőő, hali. – Köszönök, amit viszonoznak is.
- Ne nagyon húzzátok fel, ha rossz napja van, felér Alexszel. – mosolyog rám gúnyosan Andrew.
- Szóval kicsit agresszív vagy? – kérdi az egyik lány.
- Egy kicsit talán. – vonok vállat.
- Kicsit, mint Alex. –Neveti el magát Andrew.
- Én mennyire kicsi az a kicsi? –Kérdi egy másik nevetve.
- Letépem a karod és letolom a torkodon. –Mosolygok barátságosan és rebegtetem a szempillámat.
- Na, akkor és magadra is hagylak velük. –Mondja Andrew és elindul.
- Ne, ne, ne, ne, ne hagyj itt. Magyarázz már meg nekem pár dolgot!
- Ők majd mesélnek, nekem van még egy kis elintéznivalóm. Még koppanunk. – azzal elszaladt.
- Meg fogom ölni. –Motyogom.
- Hogy hívnak? – Kérdi mosolyogva egy szőke csaj, cigivel a szájában.
- Skye. – Felelem.
- Én Riley, a tesóm Ryan… –Lassan mindenkit bemutatott, vagy magától bemutatkozott. Az egyik srác elkapta a karomat, és lehúzott maguk mellé.
- Látom küzdöttel. –Mondja az egyik. Ha a karomra utal, akkor nem tudom, mit ért küzdés alatt.
- Ja, Valami olyasmi. – Megláttam egy szörnyet és elájultam…
- Mióta vagy itt? –Kérdi a srác fényképezővel a kezében és asszem le is kapott. A neve, ha jól emlékszem a felsorolásból, Will.
- Nem tudom. Már itt ébredtem. –Egy macska mászik az ölébe. –Van cica? -
- Három is. –Sóhajtja egy másik, mire elmosolyodom. Mindig szerettem volna macskát, de anyu ,,munkája” miatt, vagy mert egyedül élek nem lehetett. Bezzeg ezt nem szívesen vállaltam volna be.
- Kéred? –Kérdi Will és azt a szegény állatot a mellső lábai alatt fogva nyújtja felém. Szegény cica. Vállat vonok, és az ölem beveszem.
- Ha a hugink leszel meg kell szoknod a létezésüket. –Mondja az egyik csaj és megpöcköli a macska fülét.
- És reménykedj, hogy nem szarnak az ágyadba…
- Meg hogy megeszik a kaját, mert iszonyú szaga van ha mikor romlik.
- Minden kaja büdös, ha romlik. –Szól közbe Will.
- Segítség! –Kiállt a srác, akit az óta is kergetnek, mire egyikük feláll és amint elszaladt elkapta a csajt
- Köszi. –Sóhajtja a srác és leül a földre. Ülésből viszont hamar fekvőhelyzetbe kerül.
- Eressz!
- Te mag hagyd életben.
- Megköszönném. –Mondja a srác.
- Már megint mit csináltál, Hektor. –Kérdi valamelyik mögöttem.
- Én ugyan semmit, de ez azzal vádol, hogy szétvágtam a pólóját. –Mondja lihegve.
- Ki másnak jutott volna eszébe? –Kérdi a csaj.
- Zorallra nem gondoltál? –Kérdi valamelyik srác, talán Jake? Öhh, asszem nem így hívják.
- Akkor őt ölöm meg. –Mondja és ellobog.
- Ez mindennapos? –Kérdem tágra nyílt szemekkel.
- Hogy Alex meg akar verni valakit? Nem mindennapos, de normális. –Mondja a valaki. Jó a névmemóriám. Meg kellett volna jegyeznem.
- Ő, azaz Alex, aki kicsit agresszív? –Kérdem.
- Csak egy kicsit. – Mondja Jake.
- Ugyan, egyáltalán nem agresszív - vigyorodik el Ryan.
- Veled. – Szól közbe Hektor, még mindig a földön fekve.
- Amúúúgy, kérdés. A narancssárga póló... Mért hordanak ennyien ugyanolyan undorító narancssárga pólót? –Kérdezem és igyekszem leplezni az undort, ami tuti, hogy kiült az arcomra.
- Mi van? Nem tetszik? –Kérdi mosolyogva az egyik srác.
- Hát, erős a gyanúm, hogy NEM! Hányingerkeltő ez a szín.
- Kár, hogy így gondolod, mert neked is ilyenben kell majd járnod. – Erre kicsit megborzongtam.
- Az úgy ki van zárva, mint az ázott kutya. Nincs azaz Isten, ami rávehetne, hogy magamra vegyem azt a rongyot.
- Ha szerencséd van, segít rajtad a szürke szivárvány. –Mondja Riley és rágyújt. A füstre kicsit megköszörülöm a torkom.
- Egy szivárvány mióta szürke?
- Amióta James.
- És hogy tudna segíteni rajtam... A szürke szivárvány?
- Az maradjon meglepetés.
- Jó hosszúra sikeredett a beszélgetés a srácokkal és nem, egyiküknek sem sikerült felhúzna. Ami fura, mert általában ez hamar összejön.
- Kis idő elteltével egy viszonylag hangos morgásra leszek figyelmes. A hang egész közelről jött és éhes is vagyok. Elég valószínű, hogy az én gyomrom korgott. És ha én hallottam, akkor mindenki hallotta.
- Valami korog. – Szólal meg Will vigyorogva.
- Ne bassz Sherlock, ha nem mondod, nem jövök rá. –Mondom.
- Te nem keresed meg a barátnődet? –Kérdi Marcus Jaket. Az ő nevét csak azért jegyeztem meg, mert olyan jellegzetes hangja van.
- Ez nem is rossz ötlet. –Mondja és elszalad. Én is felállok és elindulok valamerre.
- Hova mész? –Kérdi Will.
- Asszem éhes vagyok. –Mondom fél szemem behunyva.
- Elkísérlek. –Mondja és lerakja a macskát az öléből, ami azóta visszament tőlem hozzá.
- Nem kell. –Morgok rá.
- De én akarom. –Mondja, és megint lefotóz. Eddig asszem ötöt számoltam.
- Minden áron velem fogsz jönni?
- Aha. –Mondja és mellém ér. Épp hogy túlérem a vállát, cseszné meg.
Vigyorog, miért vigyorog, idegesítő. Végül is… Alig két órája vagyok ébren ezen a helyen és semmit sem tudok erről a helyről, hogy mi, hol, merre, van, mekkora, hogy néz ki, van-e halál verem, meg hát, jó arcnak is tűnik. Szereti a cicákat és fényképezni is, és van olyan sápadt mint én, szóval, tuti kocka. Ccereti a ccicákat, ccóval ccimpatikus. De nem tetszik. Nem. Semmilyen szinten nem fogok fiúzni.
Gondolj arra, hogy mit csinál anyu. Nagyon jól tudod, hogy mi zajlik a színfalak mögött. A pasik, csak kihasználnak.
- Nézz rám. –Szólal meg percekkel később.
- Mért? –Kérdezem és igen, felé fordultam.
- Oké, akkor jól láttam. –Mondja és visszafordul.
- Mi van? Mit láttál?
- A jobb szemöldököd, kissé hiányos.
- Mindig odasöpröm a hajam, hogy vetted észre?
- Jó a szemem. –Elmosolyodik. –Hogy szerezted?
- Hát ez egy érdekes történet.
- Ettől csak még jobban érdekel.
- Nincs mi tenni. Elmondom, különben is… ki nem szarja le.
- Tudod, mit dolgozik anyu? –Kérdem.
- Na mit?
- Prostituált. – Erre csak csöndben bólogat. –Tudod, ki a hivatalos gyámom?
- Várj, ne mondd el, kitalálom!
- A Stricije… akti két éve meggyilkoltak, de ez egy másik történet. ,,Apu” , nem csak Strici volt, hanem a manhattani alvilág alvezére is. Anno volt neki egy nagymenő behajtója, aki nem fogta fel, hogy a cuccom tabu és lenyúlta a laptopom és telebaszta vírussal. Na szóval, tizenegy évesen, a szó szoros értelmében levertem mint vak a poharat. De mint látod, nem ment simán, mégis én jártam jobban.
- Ajj, pedig kitaláltam volna. Egyébként mi lett a hapsival?
- Hát… most nyomorék, de korábban sem volt több. Mikor korházba került, csak akkor kapott levegőt, mikor épp nincs áramszünet, de ez sajnos nem tartott örökké. És sajnos bocsánatot kellett kérnem, mert elcseszte a laptopom. Az én kurva anyámat. –Hát, végül is az anyám tényleg az.
- Hé kis csaj, nem is vagy vészes. - vigyorog. - De azért tartom a távolságot, nem akarom én is a kórházban végezni - röhögi el magát, biztos, hogy csak poénkodik.
- Nyugi van cicafiú. Téged nem foglak bántani. –Kacsintok rá.
- Tényleg?
- Gondolom, ha te már nem vagy, akkor cicák sincsenek. –Mosolyodok el.
- Lehetséges. –Vonja meg a vállát. Közbe egy hatalmas tűzrakó helyre értünk, asztalokkal körülvéve.
- Hát itt szoktunk en... –Keresi a szavait, mert egy darab zsömlével a számban fordulok felé és ezzel elvontam a figyelmét. –Szóval itt szoktunk enni.
- Aha… Vannak még helyek, amikről tudnom kéne? –Kérdem, még mindig számban a zsömlével.
- Van a tó, a gyakorló pálya. –Tekintete kicsit lejjebb ereszkedik. – Ott a nagy…
- Tetszik? – Kérdem, mikor leesett, hogy mit lesett.
- Aha, egészen jó - vigyorog, majd visszanéz a szemembe.
- A szemembe nézzél, ha velem beszélsz, cicafiú. –Morgok rá. - Különben is, mi az, hogy egészen jó?!
- Semmi, semmi... Akkor, érdekel a hely? –Kérdi, mire csak bólintok egyet és lassan elindulunk. Természetesen még egy zsömle társaságával.
- Mennyi az idő? – Kérdem mikor a pályára értünk.
- Háromnegyed nyolc, múlt. Miért?
- És milyen nap van?
- Péntek. – Erre megálltam.
- Tegnap csütörtök. – Motyogom. –Tegnap óta vagyok itt. – Szólok utána.
- Mi?
- Csak válaszoltam asszem a te kérdésedre, hogy mióta vagyok itt. Mondom tegnap óta.
- Akkor remélem jól kialudtad magad, mert mindjárt beindul a buli. –Vigyorog a képembe.
- Neeem. Kizárt, hogy én bulizzak. Nem vagyok az a típus. –Kezdek hátrálni.
- De el fogsz jönni.
- Nem. Nem fogok.
- De, de.
- Nem szeretek bulizni.
Mondhattam akármit, semmivel sem tudtam lerázni magamról őt, vagy témát váltani. Sikerült meggyőzniük. Igen, nekik, mert ketten voltak. Idejött egy másik srác, állítólag Niké fia és az ő segítségével sikerült meggyőznie, hogy elmenjek abba a nyomorult buliba. Ha minden igaz Niké a győzelem istene, nem csoda, hogy ebben a "csatában" is ő "győzött".
Aztán már be is sötétedett. Lassan előkerültek a mindenféle alkoholos italok, és a hangulat is egész más lett. Mindenki kisebb nagyobb csapatokba verődve, viszonylag közel egymáshoz foglalt helyet, de ez egy órán belül kezdett felbomlani, mikor az alkohol egyre nagyobb hatást bírt a srácokra. Mondom, oké. Egy árva felnőttet sem láttam sehol, szóval… nem értem. Biztos nem lesz túl nagy gond, ha magukra mertek hagyni ennyi tinit. Ugye?
Én Will közelében maradtam, aki egy rakat másik sráccal együtt, italozott, bár azt egész keveset és
cigizett. Ez ám a buli hangulat. Hülye tinik, és igen, én is az vagyok.
- Cigit? – Nyújtja felém a dobozt az egyik srác.
- Bocs, de passzolom. –Vágom rá.
- Csak egyet. – Néz rám boci szemekkel.
- Asztma gyanús vagyok. –Hazudom.
- Akkor nincs cigi. –Vonja meg a vállát.
- Elhitted? –Kérdem flegmán.
- Jah. –Bólogat.
- Tényleg… Honnan lehet tudni, hogy ki melyik Isten gyermeke? –Kérdem, mire egy erős fény világít mindenfelé. Keresem a forrását, de csak azt látom, hogy mindenki, aki felfigyelt a fényre engem néz.
- Hát innen. –Mondja egy másik.
- Hehh, hugi! –Kiállt fel Willel együtt még három srác kórusban.
- Üdv a Hermész bandában! – Vigyorog rám Will.
- Hemész? A tolvajok istene? –Nyitom nagyra szemeimet.
- Aha. –Mosolyog rám az egyik a hugis négyesből.
- Hát ha tényleg ő a papa, ez megmagyaráz egy két dolgot. –Mosolyodom el.
- Mégpedig? –Kérdi Will.
- Kilopom a szemed, és észre sem veszed, hogy ott jártam. –Vigyorgok a képébe.
- Kizárt, nálam senki sem jobb - mondja hitetlenkedve.
- Fogadjunk? –Pillantok rá önelégült mosollyal és felemelem a kezem, benne egy övvel, mire a derekára pillant.
- Nagyon ügyes, majdnem annyira, mint én – mondja kicsit döbbenten.
- A kis egoista –Mondom és megbököm a vállát, hihetetlen, hogy mennyire öntelt ez a srác.
- Na, és akkor most, áruld el, hogy ezt hol tanultad. – Rázza meg a vállamat.
- Bocs, cicafiú, de ez szakmai titok. –Vigyorgok a képébe, majd a következő pillanatban valaki mögöttem valamit a fejemre húzott. A beszűrődő fénynek köszönhetően van egy erős megérzésem arról, hogy mégis mi az. Lassan, félve lehúzom a fejemről és igen. Ez a póló.
- Fúj. –Vágom le reakcióként. –Hol az a szürke szivárvány? James vagy, hogy hívják. Azt mondtátok, hogy ő meg tudja oldani.
- Itt - hallok meg egy hangot a hátam mögül, majd a vállamra rakja a kezét.
- Áúú! És ismétlem… –Hátra fordulok. –ÁÚÚÚ!!! –Kiálltok a képébb, mert a fájós vállamat is érte, de ő csak mosolyog rajtam. –Azt mondták meg tudod oldani. Nem tudom, hogy értették azt, hogy meg tudod oldani, de oldd meg. Lécci… –Mondom ingerülten a pólót rázva, mire megfogta és az nyomban befeketedett. – Én nem emlékszem, hogy ennyit ittam volna...
Ja, hát így történt, hogy megérkeztem... és én lettem Skye, az agresszív Hermészes.
Kezdetben anyám nem tudott angolul egy árva szót sem, így magyarul tanított beszélni, ennek hála, most egy kétnyelvű csodagyerek vagyok. Nem mintha dicsekedni akarnék ezzel, de jól esik tudni, hogy valamiben én vagyok a jobb és nem más. A stricije a gyámapám. Egyszer engem is be akart venni a "családi vállalkozásba". Persze én ezt nem akartam. Azóta pedig kifejezetten fél tőlem. Egyszer ért hozzám és csak öt centi választotta el attól a helyzettől, hogy alulról szagolja az ibolyát. Ha egy szót is, mert volna szólni, tényleg megtettem volna. De sajnos ott a mostoha öcsém is, Mark, akinek ez a fasz az apja - mármint anyám stricije - őt pedig sajnálom.
Ez így milyen volt bemutatkozásnak? Ja, még nem fejeztem be. Vannak még érdekes dolgok.
Nagyjából mindent megkapok, amit csak akarok. Ha nem, akkor azt elveszem. A korábbi tulajának biztos nem fog hiányozni. Ha igen nem tudom sajnálni.
Iskolába nem járok, vagyis már nem. Három srácot juttattam komolyabb és négyet enyhébb sérülésekkel kórházba. Kicsaptak. Kicsit talán agresszív vagyok, de nem érdekel. Ha ez egyeseknek nem tetszik, nem kell vele foglalkozni. Az, hogy nem járok iskolába, segít feldolgozni a tényt, hogy nem tudok olvasni. Vagyis tudok, de nagyon durva diszlexiám van. Meg hiperaktivitásom, mert bizony az is van.
Barátaim, úgy értem, olyanok, akik tényleg azok, nincsenek sokan, de vannak. Nem bízok senkiben. Akiben mégis, az tudja, hogyha átver, azt a saját ujjával ölöm meg, mint apu volt behajtóját, aki lenyúlta a laptopom és teleszórta vírusokkal. Mindenki tudja, hogy ami az enyém az tabu. Mindenki. De nem kell félni tőlem. Őt sem öltem meg. Csak nyomorék lett. Viszont mikor kórházba került, csak akkor kapott levegőt, ha épp nincs áramszünet. Akkor voltam tizenegy. Én erre csak azt tudom mondani, hogy ciki.
Az egyetlen közeli haverom, akit egyáltalán annak merek nevezni, az a perverz öcsém, pardon, mostoha öcsém. Minden játékban megverem. Ellene könnyű nyerni. Egy, azért, mert sík hülye és általában azt sem tudja, hogy hol van, kettő, mert csalok. De nem kell túlzásba esnem mellette. Nála a király és az ász az ugyan az a kártya.
Úgy két évvel ez előtt, történt velem egy aprócska kis forgatókönyv változás. A strici, akarom mondani, Apu nemrégiben elkezdett azon dolgozni, hogy engem és Markot visszavegyenek az iskolák. Hát nem aranyos? Tuti, hogy csak kapott egy levelet, hogy kiskorú vagyok és suliban a helyem. Hogy engem kicsaptak, az egy dolog, de hogy Markot miért... Csak kiderült róla, hogy egy strici az apja. Semmi több. Mellette mindenki életben maradt. Nem tudom, mit kell ezen hisztizni. Én vele élek.
Egy meghallgatásról mentünk haza. Már sötét volt. Anyu ilyenkor már dolgozni szokott, szóval kicsit meglepett, hogy tárva nyitva van a lakás ajtaja. Lassan közelebb mentünk, megnézni az okát, de bár ne tettük volna. Mondjuk engem nem zavart különösen, amit láttam sőt, mondhatni semennyire sem, Marknak viszont annál inkább okozott fájdalmat a látvány.
Az apja holtan hevert a földön, egy ollóval a torkában. Engem a látvány egy cseppet sem riasztott meg. Nem éreztem a hiányát, vagy bármi hasonlót. Ellentétben Markkal. Míg én a tárcsáztam a mentőket, bár már semmi értelme és a rendőrséget, mert egy stricit meggyilkoltak, Mark azon gondolkodott, hogy sírjon-e, vagy ne. Totál lefagyott.
Mikor letettem a telefont, összetörtem és kihajítottam egy ablakon, gyorsan összecsomagoltam pár cuccomat, és a tűzlétrán lemásztam. Ez volt, azaz alkalom, amire vártam. Elszöktem. Mielőtt elmentem, minden nyomot, képet és hasonlót eltüntettem, ami a létezésemre utalt. Marknak is az orrára kötöttem, hogy nehogy említést merjen tenni rólam, de amennyire könnyen ment, tuti, hogy ugyanígy ki is szedik belőle.
A majdnem egy évig, míg magamtól lábra nem tudtam állni, egy haveromnál éltem, Queensben. Ő egy hecker. Kicsit durván dolgozik. Megtanultam a művészetét. A végére már helyenként jobb voltam, mint ő maga. Már volt hamis személyazonosságom is, aszerint nekem van a világ legszebb előtörténetem. Boldog családból származom, van egy anyukám, aki nem prosti, egy apukám, aki nem strici és tényleg az apám és ismerem is, van két ennivaló kisöcsém, ők jelenleg valahol északon… Ember, térj már vissza a valóságba. Még a végén én is elhiszem.
Mielőtt elmentem volna, megoldotta nekem, hogy legyen hol élnem, egy viszonylag nyugodt helyen. Adott egy címet és egy használatra kész bankkártyát. Megadta az összes elérhetőségét, ha netalán bármi problémám lenne. Mert ugye én csak egy kis pisis voltam még akkor, majd pedig, útra keltem. Visszakerültem Manhattanbe De egy jobb részébe. Egy kis lakás várt engem. Három szoba, egy konyha, egy fürdő és egy háló. Tökéletesen megfelelt. Nekem legalábbis minden elvárásomnak eleget tett.
Két évig éltem itt. Kezdetekben voltak problémáim, de mindig sikerült megoldanom őket. Ha másképp nem ment, telefonáltam a tudjuk kinek.
A számítógépekkel való tudásomat rendszeresen alkalmaztam. Ha kevés volt a pénzem, ha másnak volt kevés a pénze, vagy csak egyszerűen szórakozásból Robin Hoodként megszívattam pár nagyobb céget, nagy vagyonnal rendelkező embert. Olyan szinten törtem fel adatokat, hogy tudtam mit álmodik az elnök éjszakánként. Jó tanárom volt.
Most is úgy, mint minden reggel, lementem a sarki kávézóba Szén-hirdátot tankolni, és találkozni a legjobb barátommal Andrew-val Igen. Legjobb barát. Ő nem olyan figura, mint a többiek, akiket ismerek. Nem sokkal azután ismertük meg egymást, hogy megjelentem. Akkor is ebben a kávézóban voltunk. Épp egy asztalhoz indultam, kajával a kezemben is fejhallgatóval a fejemen, mikor véletlenül nekimentem. Fél órán keresztül, csak bocsánatot kértem, mert rajta landolt a kaja, hiába mondta, hogy semmiség. Azóta itt tartunk. Ő tanított meg zongorázni, és igazi zongorán, nem pedig a laptopomon. Ő azt mondja, hogy ügyesen játszom… deee még mindig félreütöm a billentyűket. Aztán pár nappal ezelőtt érdekes vendégem érkezett. Lehet, hogy csak nem ébredtem fel teljesen, vagy valószínűbb, hogy még mindig aludtam, de az a valaki, vagyis inkább valami, amit otthon láttam, nem volt ember.
Andrew tegnap kicsit kiakadt, hogy megint lila a fejem. És szó szerint. Megint befestettem a hajam, színesre. Nem tudom, mi baja van. Sokszor látott már színes hajjal. És megígértem neki, hogy nem lesz zöld.
Belépek a kávézóba. Most nincs itt. Kicsit csalódott vagyok, mert azt mondta, hogy mutatni akar nekem valamit, és nagyon érdekelt, hogy mi az. Valószínű, hogy megint egy ógörög építmény makettjét mutatná meg. Ha maga a történelem szóba kerül. akkor képes egy folytában arról beszélni és olyankor le sem lehet állítani. Valamiért imádja az ógörög történeteket, istenekről, félistenekről.
Hamarosan befejezem az evést és visszamegyek a lakásba. Meglepetésként ért, hogy ott láttam az ágyamon ülve egy hamukupac társaságában.
- Beszélnünk kell. –Szólal meg. A hangsúlyából ítélve komoly az ügy.
- Oké, de…
- Vigyázz! – Pattan fel az ágyról és mögém ugrik. Megfordulok, és egy… egy… hát ez az, az izé ami nem ember, de nem volt időm túl sok időm szemügyre venni, mert amint megláttam, széthullott mint egy ázott papírszobor és hamuként ért földet. Ez megmagyarázza a másik kupacot.
- Ez meg mi a franc volt!? –Kérdezem kissé kiakadva.
- Jól vagy? –Kérdi.
- Persze. DE EZ MEG MI A FRANC VOLT!? –Kiabálok.
- Egy szörny.
- És itt egy másik! –Pillantok meg egy magas szürkebőrű… izét, ami félrelöki Andrew-t és engem vesz célba, majd egy éles fájdalom hasít a bal karomba és minden elsötétedik körülöttem.
Egy érdekes helyen tértem magamhoz. Azt mondanám, hogy kórház, de ilyet én csak középkori filmekben láttam, vagy Andrew egyik makettjén.
Ahogy ülő helyzetbe helyezem magam, megint belenyilall a karomba a fájdalom. Erről eszembe jut az a szörny, amit utoljára láttam. Kiráz tőle a hideg. A fájdalom nem csillapodott. Ránézek a karomra, válltól tenyérig totál fásliban.
- Jó reggelt Csipkerózsika, vagy inkább délutánt. Hogy érzed magad? –Kérdi Andrew.
- Fájósan. – Mondom közben lassan felemelem a tekintetem és megdöbbent amit látok. Deréktól lefelé, ló… vagy szamár? –Teee…
- Igen. Nyugodtan mondhatod rám, hogy szatír vagyok. –sóhajtja.
- Aha – Reagálok.
- Emlékszel? Tegnap azt mondtam, hogy mutatnék neked valamit. – elmosolyodik. – Hát ez a hely az.
- Egy életnagyságú makett?
- Gyere. – felsegít az ágyról és kivezet a gyengélkedőből. – Ez itt, a Félvér tábor. Nagyon vidám hely. Mindenki szeret mindenkit…
- Gyere ide, te rohadék. Most esküszöm, kiverem belőled a beledet is ezért… – szalad el mellettünk egy csaj, ijesztő tekintettel egy srácot üldözve.
- Legalábbis a nagy többség. – javítja ki magát és elindulunk.
- Azt látom...
- Ismered a történeteket, mítoszokat a görög istenekről?
- Mivel általában csak arról tudsz beszélni.
- Azok a történetek mind egy szálig igazak. – mondja lelkesen.
- Szóval Héraklész létező személy volt? – kérdem hitetlenkedve.
- Pontosan. Ebben a táborban mindenki félisten.
- Én is? – kérdem hitetlenül.
- Igen. Tedd fel magadnak a kérdést, mért vagy hiperaktív és diszlexiás?
- Honnan kéne tudnom, hogy ez annak a jele, mellesleg, sosem mondtam, hogy az vagyok.
- A vak is látja az vagy. – gúnyolódik.
- Szóval, van tipped?
- Van, szóval inkább maradj csendben. Fel kell fognom az imént hallottakat.
- Oké, de gyere! Bemutatlak pár srácnak. Jó arcok.
- Azt, hogy jó arcok úgy érted, hogy elviselnek engem, vagy, hogy bírni fogom a burájukat?
- Mindkettő.
- Menet közben azt veszem észre, hogy sokan ugyanolyan undorító, rikító narancssárga pólót hordanak
- Te, Andrew. Mondd...
- Ott is vannak. – mondja és futásnak ered.
- Mért van mindenki narancssárgában? – fejezem be magamban a mondatot, miután elszaladt. Már én s indulnék, mikor valaki rám kiállt.
- Hé, te lila. –Tuti, hogy rám utaltak ezzel. – Ne engedd tovább. –Kiállt egy lány, mire megfordulok, de abban a pillanatban egy srác nekem jön, és rám esik.
- Bocs, ne haragudj. –Mondja a srác, felsegít és gyorsan tovább áll.
- Miért nem állítottad meg!? –Áll meg egy pillanatra a lány kifújni magát, és tovább kergeti. Ezek voltak korábban is... Akik nagyon szeretik egymást?
- Skye! Gyere már. – Szól Andrew és oda sétálok hozzám, hozzájuk.
- Néhány egész vidám természetű srác társaságában ül egy ház lépcsőjén. Első ránézésre egész jó fejnek tűnnek.
- Őőő, hali. – Köszönök, amit viszonoznak is.
- Ne nagyon húzzátok fel, ha rossz napja van, felér Alexszel. – mosolyog rám gúnyosan Andrew.
- Szóval kicsit agresszív vagy? – kérdi az egyik lány.
- Egy kicsit talán. – vonok vállat.
- Kicsit, mint Alex. –Neveti el magát Andrew.
- Én mennyire kicsi az a kicsi? –Kérdi egy másik nevetve.
- Letépem a karod és letolom a torkodon. –Mosolygok barátságosan és rebegtetem a szempillámat.
- Na, akkor és magadra is hagylak velük. –Mondja Andrew és elindul.
- Ne, ne, ne, ne, ne hagyj itt. Magyarázz már meg nekem pár dolgot!
- Ők majd mesélnek, nekem van még egy kis elintéznivalóm. Még koppanunk. – azzal elszaladt.
- Meg fogom ölni. –Motyogom.
- Hogy hívnak? – Kérdi mosolyogva egy szőke csaj, cigivel a szájában.
- Skye. – Felelem.
- Én Riley, a tesóm Ryan… –Lassan mindenkit bemutatott, vagy magától bemutatkozott. Az egyik srác elkapta a karomat, és lehúzott maguk mellé.
- Látom küzdöttel. –Mondja az egyik. Ha a karomra utal, akkor nem tudom, mit ért küzdés alatt.
- Ja, Valami olyasmi. – Megláttam egy szörnyet és elájultam…
- Mióta vagy itt? –Kérdi a srác fényképezővel a kezében és asszem le is kapott. A neve, ha jól emlékszem a felsorolásból, Will.
- Nem tudom. Már itt ébredtem. –Egy macska mászik az ölébe. –Van cica? -
- Három is. –Sóhajtja egy másik, mire elmosolyodom. Mindig szerettem volna macskát, de anyu ,,munkája” miatt, vagy mert egyedül élek nem lehetett. Bezzeg ezt nem szívesen vállaltam volna be.
- Kéred? –Kérdi Will és azt a szegény állatot a mellső lábai alatt fogva nyújtja felém. Szegény cica. Vállat vonok, és az ölem beveszem.
- Ha a hugink leszel meg kell szoknod a létezésüket. –Mondja az egyik csaj és megpöcköli a macska fülét.
- És reménykedj, hogy nem szarnak az ágyadba…
- Meg hogy megeszik a kaját, mert iszonyú szaga van ha mikor romlik.
- Minden kaja büdös, ha romlik. –Szól közbe Will.
- Segítség! –Kiállt a srác, akit az óta is kergetnek, mire egyikük feláll és amint elszaladt elkapta a csajt
- Köszi. –Sóhajtja a srác és leül a földre. Ülésből viszont hamar fekvőhelyzetbe kerül.
- Eressz!
- Te mag hagyd életben.
- Megköszönném. –Mondja a srác.
- Már megint mit csináltál, Hektor. –Kérdi valamelyik mögöttem.
- Én ugyan semmit, de ez azzal vádol, hogy szétvágtam a pólóját. –Mondja lihegve.
- Ki másnak jutott volna eszébe? –Kérdi a csaj.
- Zorallra nem gondoltál? –Kérdi valamelyik srác, talán Jake? Öhh, asszem nem így hívják.
- Akkor őt ölöm meg. –Mondja és ellobog.
- Ez mindennapos? –Kérdem tágra nyílt szemekkel.
- Hogy Alex meg akar verni valakit? Nem mindennapos, de normális. –Mondja a valaki. Jó a névmemóriám. Meg kellett volna jegyeznem.
- Ő, azaz Alex, aki kicsit agresszív? –Kérdem.
- Csak egy kicsit. – Mondja Jake.
- Ugyan, egyáltalán nem agresszív - vigyorodik el Ryan.
- Veled. – Szól közbe Hektor, még mindig a földön fekve.
- Amúúúgy, kérdés. A narancssárga póló... Mért hordanak ennyien ugyanolyan undorító narancssárga pólót? –Kérdezem és igyekszem leplezni az undort, ami tuti, hogy kiült az arcomra.
- Mi van? Nem tetszik? –Kérdi mosolyogva az egyik srác.
- Hát, erős a gyanúm, hogy NEM! Hányingerkeltő ez a szín.
- Kár, hogy így gondolod, mert neked is ilyenben kell majd járnod. – Erre kicsit megborzongtam.
- Az úgy ki van zárva, mint az ázott kutya. Nincs azaz Isten, ami rávehetne, hogy magamra vegyem azt a rongyot.
- Ha szerencséd van, segít rajtad a szürke szivárvány. –Mondja Riley és rágyújt. A füstre kicsit megköszörülöm a torkom.
- Egy szivárvány mióta szürke?
- Amióta James.
- És hogy tudna segíteni rajtam... A szürke szivárvány?
- Az maradjon meglepetés.
- Jó hosszúra sikeredett a beszélgetés a srácokkal és nem, egyiküknek sem sikerült felhúzna. Ami fura, mert általában ez hamar összejön.
- Kis idő elteltével egy viszonylag hangos morgásra leszek figyelmes. A hang egész közelről jött és éhes is vagyok. Elég valószínű, hogy az én gyomrom korgott. És ha én hallottam, akkor mindenki hallotta.
- Valami korog. – Szólal meg Will vigyorogva.
- Ne bassz Sherlock, ha nem mondod, nem jövök rá. –Mondom.
- Te nem keresed meg a barátnődet? –Kérdi Marcus Jaket. Az ő nevét csak azért jegyeztem meg, mert olyan jellegzetes hangja van.
- Ez nem is rossz ötlet. –Mondja és elszalad. Én is felállok és elindulok valamerre.
- Hova mész? –Kérdi Will.
- Asszem éhes vagyok. –Mondom fél szemem behunyva.
- Elkísérlek. –Mondja és lerakja a macskát az öléből, ami azóta visszament tőlem hozzá.
- Nem kell. –Morgok rá.
- De én akarom. –Mondja, és megint lefotóz. Eddig asszem ötöt számoltam.
- Minden áron velem fogsz jönni?
- Aha. –Mondja és mellém ér. Épp hogy túlérem a vállát, cseszné meg.
Vigyorog, miért vigyorog, idegesítő. Végül is… Alig két órája vagyok ébren ezen a helyen és semmit sem tudok erről a helyről, hogy mi, hol, merre, van, mekkora, hogy néz ki, van-e halál verem, meg hát, jó arcnak is tűnik. Szereti a cicákat és fényképezni is, és van olyan sápadt mint én, szóval, tuti kocka. Ccereti a ccicákat, ccóval ccimpatikus. De nem tetszik. Nem. Semmilyen szinten nem fogok fiúzni.
Gondolj arra, hogy mit csinál anyu. Nagyon jól tudod, hogy mi zajlik a színfalak mögött. A pasik, csak kihasználnak.
- Nézz rám. –Szólal meg percekkel később.
- Mért? –Kérdezem és igen, felé fordultam.
- Oké, akkor jól láttam. –Mondja és visszafordul.
- Mi van? Mit láttál?
- A jobb szemöldököd, kissé hiányos.
- Mindig odasöpröm a hajam, hogy vetted észre?
- Jó a szemem. –Elmosolyodik. –Hogy szerezted?
- Hát ez egy érdekes történet.
- Ettől csak még jobban érdekel.
- Nincs mi tenni. Elmondom, különben is… ki nem szarja le.
- Tudod, mit dolgozik anyu? –Kérdem.
- Na mit?
- Prostituált. – Erre csak csöndben bólogat. –Tudod, ki a hivatalos gyámom?
- Várj, ne mondd el, kitalálom!
- A Stricije… akti két éve meggyilkoltak, de ez egy másik történet. ,,Apu” , nem csak Strici volt, hanem a manhattani alvilág alvezére is. Anno volt neki egy nagymenő behajtója, aki nem fogta fel, hogy a cuccom tabu és lenyúlta a laptopom és telebaszta vírussal. Na szóval, tizenegy évesen, a szó szoros értelmében levertem mint vak a poharat. De mint látod, nem ment simán, mégis én jártam jobban.
- Ajj, pedig kitaláltam volna. Egyébként mi lett a hapsival?
- Hát… most nyomorék, de korábban sem volt több. Mikor korházba került, csak akkor kapott levegőt, mikor épp nincs áramszünet, de ez sajnos nem tartott örökké. És sajnos bocsánatot kellett kérnem, mert elcseszte a laptopom. Az én kurva anyámat. –Hát, végül is az anyám tényleg az.
- Hé kis csaj, nem is vagy vészes. - vigyorog. - De azért tartom a távolságot, nem akarom én is a kórházban végezni - röhögi el magát, biztos, hogy csak poénkodik.
- Nyugi van cicafiú. Téged nem foglak bántani. –Kacsintok rá.
- Tényleg?
- Gondolom, ha te már nem vagy, akkor cicák sincsenek. –Mosolyodok el.
- Lehetséges. –Vonja meg a vállát. Közbe egy hatalmas tűzrakó helyre értünk, asztalokkal körülvéve.
- Hát itt szoktunk en... –Keresi a szavait, mert egy darab zsömlével a számban fordulok felé és ezzel elvontam a figyelmét. –Szóval itt szoktunk enni.
- Aha… Vannak még helyek, amikről tudnom kéne? –Kérdem, még mindig számban a zsömlével.
- Van a tó, a gyakorló pálya. –Tekintete kicsit lejjebb ereszkedik. – Ott a nagy…
- Tetszik? – Kérdem, mikor leesett, hogy mit lesett.
- Aha, egészen jó - vigyorog, majd visszanéz a szemembe.
- A szemembe nézzél, ha velem beszélsz, cicafiú. –Morgok rá. - Különben is, mi az, hogy egészen jó?!
- Semmi, semmi... Akkor, érdekel a hely? –Kérdi, mire csak bólintok egyet és lassan elindulunk. Természetesen még egy zsömle társaságával.
- Mennyi az idő? – Kérdem mikor a pályára értünk.
- Háromnegyed nyolc, múlt. Miért?
- És milyen nap van?
- Péntek. – Erre megálltam.
- Tegnap csütörtök. – Motyogom. –Tegnap óta vagyok itt. – Szólok utána.
- Mi?
- Csak válaszoltam asszem a te kérdésedre, hogy mióta vagyok itt. Mondom tegnap óta.
- Akkor remélem jól kialudtad magad, mert mindjárt beindul a buli. –Vigyorog a képembe.
- Neeem. Kizárt, hogy én bulizzak. Nem vagyok az a típus. –Kezdek hátrálni.
- De el fogsz jönni.
- Nem. Nem fogok.
- De, de.
- Nem szeretek bulizni.
Mondhattam akármit, semmivel sem tudtam lerázni magamról őt, vagy témát váltani. Sikerült meggyőzniük. Igen, nekik, mert ketten voltak. Idejött egy másik srác, állítólag Niké fia és az ő segítségével sikerült meggyőznie, hogy elmenjek abba a nyomorult buliba. Ha minden igaz Niké a győzelem istene, nem csoda, hogy ebben a "csatában" is ő "győzött".
Aztán már be is sötétedett. Lassan előkerültek a mindenféle alkoholos italok, és a hangulat is egész más lett. Mindenki kisebb nagyobb csapatokba verődve, viszonylag közel egymáshoz foglalt helyet, de ez egy órán belül kezdett felbomlani, mikor az alkohol egyre nagyobb hatást bírt a srácokra. Mondom, oké. Egy árva felnőttet sem láttam sehol, szóval… nem értem. Biztos nem lesz túl nagy gond, ha magukra mertek hagyni ennyi tinit. Ugye?
Én Will közelében maradtam, aki egy rakat másik sráccal együtt, italozott, bár azt egész keveset és
cigizett. Ez ám a buli hangulat. Hülye tinik, és igen, én is az vagyok.
- Cigit? – Nyújtja felém a dobozt az egyik srác.
- Bocs, de passzolom. –Vágom rá.
- Csak egyet. – Néz rám boci szemekkel.
- Asztma gyanús vagyok. –Hazudom.
- Akkor nincs cigi. –Vonja meg a vállát.
- Elhitted? –Kérdem flegmán.
- Jah. –Bólogat.
- Tényleg… Honnan lehet tudni, hogy ki melyik Isten gyermeke? –Kérdem, mire egy erős fény világít mindenfelé. Keresem a forrását, de csak azt látom, hogy mindenki, aki felfigyelt a fényre engem néz.
- Hát innen. –Mondja egy másik.
- Hehh, hugi! –Kiállt fel Willel együtt még három srác kórusban.
- Üdv a Hermész bandában! – Vigyorog rám Will.
- Hemész? A tolvajok istene? –Nyitom nagyra szemeimet.
- Aha. –Mosolyog rám az egyik a hugis négyesből.
- Hát ha tényleg ő a papa, ez megmagyaráz egy két dolgot. –Mosolyodom el.
- Mégpedig? –Kérdi Will.
- Kilopom a szemed, és észre sem veszed, hogy ott jártam. –Vigyorgok a képébe.
- Kizárt, nálam senki sem jobb - mondja hitetlenkedve.
- Fogadjunk? –Pillantok rá önelégült mosollyal és felemelem a kezem, benne egy övvel, mire a derekára pillant.
- Nagyon ügyes, majdnem annyira, mint én – mondja kicsit döbbenten.
- A kis egoista –Mondom és megbököm a vállát, hihetetlen, hogy mennyire öntelt ez a srác.
- Na, és akkor most, áruld el, hogy ezt hol tanultad. – Rázza meg a vállamat.
- Bocs, cicafiú, de ez szakmai titok. –Vigyorgok a képébe, majd a következő pillanatban valaki mögöttem valamit a fejemre húzott. A beszűrődő fénynek köszönhetően van egy erős megérzésem arról, hogy mégis mi az. Lassan, félve lehúzom a fejemről és igen. Ez a póló.
- Fúj. –Vágom le reakcióként. –Hol az a szürke szivárvány? James vagy, hogy hívják. Azt mondtátok, hogy ő meg tudja oldani.
- Itt - hallok meg egy hangot a hátam mögül, majd a vállamra rakja a kezét.
- Áúú! És ismétlem… –Hátra fordulok. –ÁÚÚÚ!!! –Kiálltok a képébb, mert a fájós vállamat is érte, de ő csak mosolyog rajtam. –Azt mondták meg tudod oldani. Nem tudom, hogy értették azt, hogy meg tudod oldani, de oldd meg. Lécci… –Mondom ingerülten a pólót rázva, mire megfogta és az nyomban befeketedett. – Én nem emlékszem, hogy ennyit ittam volna...
Ja, hát így történt, hogy megérkeztem... és én lettem Skye, az agresszív Hermészes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése