2016. november 29., kedd

And the stars look very different today

Will
Rakok zenét, mert most éppen ahhoz van kedvem x3 The Neighbourhood- Leaving tonight
(Ja és, Willauri pillanatok, csak, hogy tisztázzuk, és bocsánat a rövid fejezetért.)


 - Jó, nekem ez elég volt. - Dante mérgesen pattant fel az asztaltól, felvont szemöldökkel néztem utána, miközben minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy a megvetés ne üljön ki az arcomra. Lauri elvigyorodott, és kitartóan bámulta a srác hátát. Szeretett azzal szórakozni, hogy addig néz valakit, amíg az teljesen ki nem akad, és inkább próbál minél messzebbre sétálni a fiú látköréből.
- Azt hiszem valaki itt homofób. - Szólalt fel az asztal másik oldaláról Jake. A táborban ez a téma mindig is érdekesen jött elő. Amióta az eszemet tudom, itt toleráns volt mindenki. Főleg Ryan miatt. Az a srác egy angyal, és igazából senki sem lenne képes őt szándékosan bántani. De aztán természetesen itt voltam én. Aki nem teljesen homoszexuális, aki nem is részesít senkit előnyben, csak szimplán van, és azt szeret, akit. Na meg persze Lauri, aki mindenkit utált, és az érzés kölcsönös volt, mert őt is utálta szinte mindenki. És így tökéletes célponttá váltunk annak a néhány homofóbnak, aki még itt volt a táborban. Mi persze pont leszartuk őket. Ők meg minket nem, és ez volt benne a vicces rész. És ez volt annak is az oka, hogy Lauri kárörvendően nézett minden olyan ember után, aki bántani akarta őt. A végén ők estek a fiú csapdájába, és a végén mindig ő nevetett. Az egészben pedig az volt a pláne, hogy ezt a lehető legnagyobb eleganciával és természetességgel tette, mintha ez a tulajdonsága az egész életét behálózta volna, és úgy tudta volna használni a fegyvereit mások ellen, hogy azok egy tökéletes pókfonálba essenek áldozatul, ahonnan soha többet nem lesznek képesek kiszabadulni. Lauri a mellkasomnak dőlve ült, én pedig átkaroltam a testét. Felnézett rám, a szemében ott csillogott még a vidámság. Egy csókot nyomtam a szájára, aztán kicsit jobban befészkelte magát a karjaim közé.

***

 Nagyjából augusztus vége felé kezdődhetett ez a valami közöttünk. A nem alvásnak vannak pozitív hatásai is, például a hajnalig tartó beszélgetések a Nagy Ház egyik szobájában, miközben néha-néha lopok magamnak egy kókusz ízű csókot, hogy aztán a napnak adjunk egy szép lezárást. Meglepődnétek, de Laurival igenis lehet beszélgetni. Furcsa srác, de egyben talán az egyik legérdekesebb is, akivel valaha is találkoztam. Lenéz másokat. Ez tény, és ez alapvetően egy rossz tulajdonság is lehetne, ha nem róla lenne szó. Tudjátok, mindig azt szokták mondni, hogy mindennek van alapja, hogy mindenki okkal olyan, amilyen. Ő egy nagyon okos srác, és csupán tizenöt éves létére, mintha mindenható lenne, mintha a világ minden tudása a birtokában lenne. Ellenben veszettül naiv tud lenni. Legyen bármennyire jó megfigyelő, nem érti, hogy az átlagos emberek mit, miért tesznek, ahogy engem sem értett meg, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valaha képes lesz-e rá.
 A hátamon feküdtem, Lauri a mellkasomon. A hajával játszottam, egy-egy tincset felcsavartam az ujjaimra. Az éjjeliszekrényen lévő lámpa biztosította fényforrást, és pont eléggé világos volt a szobában. 
 - Mit gondolsz? - kérdezte meg hirtelen a semmiből. Szoktak ilyen kérdései lenni, mintha a véleményemet kérni ki valamivel kapcsolatban, mintha előtte beszélgettünk volna valamiről, mintha egyébként kitalálná a gondolataimat. 
 - Erősen beléd szerettem, ennyit tudok mondani - próbáltam elkapni a pillantását, de nem nézett rám, Nem vártam el, hogy mondjon is bármit, nála ez egy kicsit máshogy működik. 
 - Tudom - suttogta aztán a csöndes éjszakába, és legurult a mellkasomról. - Aludni akarok - jelentette ki. Ez megint egy olyan dolog volt, amit gyakran csinált. Inkább követelt, mint kért. Arrébb csúsztam az ágyban, a hátát a testemnek vetette, aztán kényelmesen elhelyezkedett. Átkaroltam őt, és semeddig nem tartott elaludnom. Amióta Laurival alszok álmodok. 


***

 - Az esték azért készültek, hogy olyan dolgokat is kimondhassunk, amikre másnap már nem lennénk képesek. - Valamiről magyarázott. Valami olyasmiről, hogy nappal, amikor mindent felemészt a fény, akkor a sötét gondolatok nem szökhetnek be a fejünkbe. Az álmok is azért vannak, hogy megvédjenek minket. De amikor valaki nem alszik, és egész éjjel fent van, akkor jobb, ha vigyáz magára. Feltápászkodott és két kézzel megtámasztotta magát a matracon, hogy fölém tudjon magasodni. - Miért van az, hogy nem tudok mással törődni, csak veled? -
 - Mert szeretsz?
 - Én ezt így nem mondanám. - Nem látok a fejébe, és ez mindennél jobban idegesített. Nem képes a szeretetre, de mégis velem volt, mégis úgy éreztem, hogy szeret, de lehet, hogy az egész csak egy illúzió. Végül is honnan tudhatnánk biztosra, hogy mi is a szeretet. Azt hisszük, hogy érezzük, közben mindenkit máshogyan és másképpen szeretünk.
 - Szerintem én szeretlek.
 - Szerintem meg tévedsz, a szeretet egy elvont dolog.
 - Lehet, de én így érzem. - Visszaborult mellém a matracra, és a plafont kezdte bámulni. Sóhajtott egyet.
 - Képzeld el a legerősebb érzést, amit valaha is éreztél. Ami felemészt, de egyszerre annyira erősen ragaszkodsz hozzá, hogy soha nem lennél képes elengedni azt, és ennél még a halált is szívesebben választanád, mert így nem lehet élni. Én ezt érzem irántad. - Követtem a példáját és szintén a sötétbe borult plafont bámultam. Próbáltam megérteni, felfogni azt, amit mond. - Az élet szar - szólalt meg végül, és befordult a fal felé. Ilyenkor az egyetlen, amit tenni tudok, hogy csöndben megvárom, amíg visszafordul felém. Szíve szerint egyedül lenne, de nem akar itt hagyni, ezért az álmaiba menekül.
 - Az élet szar - ismételtem meg a mondatát.

***

 - Számunkra van boldog befejezés?
 - Az igazat mondjam, vagy a szépet? - elhúztam a számat. Nem volt, esélytelen volt, és már akkor tudhattam volna, hogy nem jó ötlet, amikor megláttam őt. De annyira más volt, annyira érdekes, és annyira vonzott, hogy ő nem átlagos. Valami teljesen újat kaptam, és ezt nem szeretném elveszíteni, mert annak ellenére, hogy szenvedek, élvezem.
- Inkább a szépet, valahogy jól esne a lelkemnek.
- Ha azt mondanám, hogy a virágok egy sötét szobában is virágzanak, elhinnéd?
- Neked bármit. - Megforgatta a szemeit. Nem szerette, hogy ennyire naivan megbízok benne. Valahogy olyan érzésem volt, mintha nem szabadna neki mindent elhinnem, de nem tudtam változtatni ezen, ittam a szavait, legyen igazság, legyen hazugság.
- Tisztában vagy vele, hogy nem kéne. - Aztán nem mondott ezzel kapcsolatban semmi mást. Inkább folytatta az előző gondolatmenetet. - A szép pontosan ugyanannyira lenne abszurd, mint az előző mondatom.
 - Tudom, hogy lehetetlen.
 - Akkor ne kérdezz hülyeségeket.
 - Kijössz velem? Ráakarok gyújtani. - És kijött. És aznap este a csillagok annyira máshogy néztek ki.


Véletlen telepakoltam zeneszövegekkel, a címen kívül a többi szabad fordításban található benne ~
David Bowie - Space Oddity "And the stars look very different today"
Kendrick Lamar - Poetic Justice ft. Drake “If I told you that a flower bloomed in a dark room, would you trust it?"
Artic Monkeys - Do I wanna know "The nights were mainly made for saying things that you can't say tomorrow day."

2 megjegyzés:

  1. Visszatértetek!Végre minden nap rápillantottam hogy megjött-e az új rész :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen,most egy kicsit volt időnk gondolkodni és írni ^^

      Törlés