2015. december 21., hétfő

Búcsú

Hannah

  Nem javult az állapota. Még mindig nem, pedig már egy hete kórházban van. A bent dolgozó félvér nem mondott semmi jót. Állítólag hatalmas ütés érte a fejét, és sokkot kapott. Én meg csak fekszem az ágyamon és azon gondolkodom, hogy miért nem voltam ott. Persze több helyen is áttörték a védelmet és ránk ott volt szükség, de az, hogy két embert is elvesztettünk egy kisebb támadás alatt, az nem kecsegtet semmi jóval. Ray-t azóta se láttuk, nem tudjuk, hogy él-e még egyáltalán. Zorall meg nem tud így semmit mondani. Na tessék. Megint Zorallon jár az eszem.
 - Fenébe! - ütöttem az ágyra és lecsorogtak az első könnycseppek.
Hiányzik. Megszoktam, hogy mindig belebotlok, de most már lassan a bőrkabátjának illatát is el fogom felejteni. Mi van akkor, ha őt is elfelejtem? Mi van akkor, ha sosem kel fel? Az egész a mi hibánk lesz. Annyira gyűlöltem ilyenkor félvér lenni. Miért nem élhetünk normális életet? A kezemet a számra szorítottam, hogy én magam se halljam a torkomból feltörő hangokat. A könnyeim nem akartak elfogyni.
 Észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó és belépett rajta valaki. Az illető mellém sétált és csak akkor eszméltem fel, mikor lefeküdt mellém és átölelt. Nem bírtam tovább. Belekapaszkodtam a vendégembe és sírtam. Nem tudtam és nem is akartam abbahagyni. Hisztérikusan szorítottam a mellettem fekvőt. El akartam tűnni a föld alá, és soha többé előjönni. Valami meghalt bennem és ezt nem akartam elfogadni. A szívemen lett egy hatalmas vágás, amin keresztül a felszínre tört minden. Egyre hangosabban szakadtak fel belőlema hangok, úgy éreztem sosem fogom tudni abbahagyni. A kezem remegett, de szorította a másikat, aki csak halkan suttogott.
 - Nem szeretne szomorúnak látni, mi van, ha most is itt van? - kérdezte nyugtató hangon.
 Bólintani akartam és biztosítani róla, hogy jól vagyok. Legalábbis jól leszek, de nem ment. Csak feküdtem és kívülről láttam magam, ahogy darabokra hullik a szépen felépített világom.

Zorall

 - Fel fog kelni, Kheiron? - kérdezte Hannah remegő hangon.
 - Nem javult az állapota és a nektár se segít rajta. - Összegezte a tényeket az öreg. - Át kell szállítanunk a kórházba. Dolgozik ott egy félvér. Ő talán többet tud majd mondani.
 A nagy csend több volt, mint egy válasz. Eddig csak sejteni lehetett, de ők már tudták.

 Harcoltam, nem tudom hol, de ismerős volt a környezet. Mindenhol fák és bokrok. A tábor, most már emlékszem. Megfordultam, de nem láttam senkit. Egyetlen mondat visszhangzott a fülemben, ami nem hagyott nyugodni. "Ma nincs szerencsém." Valaki megtörten suttogja, majd torkaszakadtából ordítani kezd. Dübörög a talaj. Szédülni kezdek és a földre esek. Csend van. A sötétből egy alak bontakozik ki és valamit a fülembe súg. Nem értem, vagy csak nem akarom érteni.

 A Nagy Házban Kheirón leül az ősöreg számítógép elé és ír egy üzenetet a kórházba. A válasz azonnal érkezik, ami egyetlen szó: "Sietek."

 Alex odabújik Jakehez.
 - Miért jó Arion-nak, hogy mindenkit elvesz tőlünk? - motyogja Jake mellkasába és nem mondja ki, de tudom, hogy a babára is gondol. Belebambulok az erős fénybe, amit az éjjeliszekrényen lévő lámpa ad.

 - Miért? - kiabál velem a legjobb barátom könnyes szemmel.
Válaszolni akarok, hogy ne haragudjon, de nem bírok. Sosem kértem tőle bocsánatot azért a sok hülyeségért, amibe belerángattam.
 - Sajnálom - mondom ki.
Hektor felkapja a fejét. Rám néz és elmosolyodik.
 - Nincs semmi gond haver - válaszol és arcát a párnába temeti.
 Kisétálok az udvarra. Nem bírom ezt a hangulatot. Mintha megállt volna az idő. Nem tudok mit tenni, így körbesétálom a tábort, miközben a "Stairway to Heaven"-t dúdolom.
 Rina jön velem szembe futva. Nem akarom sokáig feltartani, ezért csak utána kiáltok.
 - Vigyázz rá!

 Egy ágy mellett állok. Hannah fekszik rajta és sír. Nagyon hangosan és szívszaggatóan. Nyílik az ajtó és Erósz lép be rajta. Lassan odasétál, majd befekszik mellé és átöleli a lányt. Nem érzek féltékenységet. Megértettem.

 - Nem várom meg a nyár végét. A taxikat délre hívtam - jelenti ki Kheirón a vacsoránál.
 - Én innen el nem megyek! - pattan fel Alex és én is követem a példáját.
 - Ez nem egy olyan háború, mint, amit Percyékkel vívtatok páran - sóhajt az öreg. - Nem kockáztathatom több ember életét. Megkeressük a másik tábort, és beszélünk Arion fejével.
 Kheirón nem tudja, hogy már régen nem Arion áll az egész háború mögött. Szólni is akarok róla, de akárhogy próbálom magamra vonni az emberek figyelmét. Keresztül néznek rajtam.

 A dombtetőn vagyok és a taxiba beszálló félvéreket bámulom.
 - Kezdődik megint, ugye? - kérdezi Hektor.
 - Sajnos igen - válaszolok halkan.
Ő megfordul és ott hagy.
 - Hé! - futok utána, de ő nem áll meg. Csak összeszorított fogakkal próbál nem figyelni rám.
 - Azt mondtad nem haragszol! - fogom meg a vállát és magam felé fordítom.
Hektor rettegve néz a semmibe.
 - Nem haragszom Zorall, mondtam már! Csak hagyj békén! - halkul el a hangja. - Téged egy hete kórházba szállítottak.
 Abban a pillanatban egyszerre éreztem úgy, hogy egy jéggel teli kádban ülök, miközben forró vízzel nyakon öntenek. Megértettem. Aznap két embert vesztettünk el. Abby-t és engem.

4 megjegyzés: