2015. december 13., vasárnap

Néha még a szivárvány is elszürkülhet

James

Nem emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára. Valószínűleg valamikor gyerekkoromban, amikor az volt a sírhatnékom egyetlen oka, hogy a plüsskutyám sárga volt és nem szürke. Aztán megoldottam a problémát, és minden rendbe jött. Anyáék nem csodálkoztak azon, hogy szürkévé változtattam a plüssömet, én sem, nekem természetes volt, és nekik is. Az óvodában az emberek viszont már nem voltak hozzászokva a képességemhez, így megkérdeztem anyát, hogy miért tudom megváltoztatni a színeket. Nem kaptam rá választ. Utána inkább nem is foglalkoztam az egésszel, nyolc éves koromig. Írisz meglátogatott és elmesélték azt, hogy félisten vagyok. Sokként ért, meggyőződésem volt, hogy egyedül én vagyok csak ilyen, hogy egyedül nekem vannak ilyen képességeim, hogy félistenek nincsenek többesszámban, csak én vagyok. A félvértábor megmutatta nekem, hogy ez nem így van, azt, hogy mi itt mind testvérek vagyunk, és sosem hagyjuk cserben a másikat. Én aznap cserben hagytam a saját húgomat. A támadás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan abba is maradt, Austin halálával lezárult. Amikor visszajöttem a szobába minden nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna, mintha valaki bármikor berohanhatna, hogy James, minden rendben. Az én ágyam ott sötétlett a helyén, semmi melegség nem volt benne, pont annyira volt üres, mint én, mint mindig. Abby ágyára pillantottam. Meg volt ágyazva, tökéletesen be volt vetve, még az ágynemű is friss volt rajta. Egy kék ágytakaróval volt letakarva amin egy nagy fekete hangjegy volt. Rengeteg mintás ágytakarója volt, imádta őket. Ahelyett, hogy a saját ágyamhoz mentem volna oda lehúztam az ágytakarót az ő ágyáról, és magamra terítettem. A falnak döntöttem a hátam, a zsebemből előráncigáltam a meggyötört cigis dobozt. Kihúztam egy szállal, meggyújtottam és a számhoz emeltem. Abby utálta, hogy dohányzok, de nem próbált meg sosem lebeszélni róla. Ellenben nem engedte, hogy idebent gyújtsak rá, mindig kiküldött. Pedig szerette nézni a füstöt, csak a szagát már kevésbé tűrte meg. Elszívtam a meggyújtott szálat, aztán még egyet, még egyet, és még egyet. Nem segített semmit. Nem tudtam lenyugodni, nem lett jobb kedvem. Az arcomon egyre több könnycsepp gördült le gyors egymásutánban. A szemem előtt vibráltak a színek, és úgy éreztem, hogy megfulladok tőlük, mégsem lettem volna sehol máshol, úgy éreztem, hogy örökké itt akarok maradni.
 - Hé, James, bejöhetek. - Valaki résnyire nyitotta az ajtót. Homályosan láttam és szédültem, a hangját nem ismertem fel, ismerősen csengett, de nem ismertem fel. Elmaszatoltam az arcomon lévő könnycseppeket, a kezemen legalább tíz különböző szín nyomait véltem felfedezni. Nem tudtam, hogy a könnyeimet is színessé tudom változtatni. Szólásra nyitottam a számat, elakartam küldeni, bárki is akart bejönni, de egy hang nem jött ki a torkomon. Mintha minimum elfelejtettem volna beszélni. - Hallgatás beleegyezés - hallottam újra a hangot. Kedves volt, ellenben nem éreztem közelinek. Kinyitotta az ajtót, és abban a pillanatban erős köhögés tört rá. - Jó, én most kinyitom az ablakot, itt vágni lehet a füstöt. - Ez Alex lesz. Négy szálat szívtam csak el, attól nem lesz akkora füst, hogy meghaljon tőle. Mármint, tényleg nem.
- James, rendben vagy? - A kérdése után a fejemre húztam a takarót és eldőltem az ágyban, nem akartam senkivel beszélgetni, főleg nem vele. Megpróbál összekaparni. Nem akarom, hogy összekaparjanak.
 - Igen, hozzád beszélek, és addig fogok, amíg nem reagálsz. - Szorosan becsuktam a szemeimet, és a kezeimet a fülemre tapasztottam. Még így is hallottam, hogy mit mond.
- Nézd, ugye tudod, hogy nem a te hibád? Nem tehetsz arról, hogy Abby meghalt. Ott sem voltál. - Mérges lettem. Nem voltam ott. Pont ez a baj. Megfordultam és Alexre néztem.
 - Pontosan, nem voltam ott, nekem is ez a problémám. Talán akkor megtudtam volna védeni, de minimum megpróbáltam volna, és akkor most esetleg nyugodtabb lennék, hogy mellette lehetettem az utolsó perceiben, de nem. Mivel nem voltam ott.
 - Önzően bezárkózol a szobádba, és sajnáltatod magad, hogy neked mennyire rossz, mintha egyedül lennél, aki elvesztett valaki számára fontosat. - nézett rám szánakozóan. Nem éreztem magam rosszul a szavaitól, annyi kijár nekem is, hogy egy kicsit melankolikus legyek, nem?
 - Nézd, én elfogok menni a lepel elégetésére, ha kell meglátogatom az apját, ha úgy gondolom, akkor én megyek Rayt összeszedni valamelyik árokból hulla-részegen, mert ezt józanon biztos nem bírta ki, de most hagyj békén a gondolataimmal, mert rohadtul kijár nekem annyi, hogy két órát szomorú legyek a húgom és az unokaöcsém halála miatt, köszönöm.
 - Ne küldjek magam helyett mást? - kérdezte kicsit lágyabban.
 - Ne. Van elég problémája mindenkinek, és az egyetlen, akit elviselnék, arra nem ragasztom át a szar kedvem, miközben ő éppen élete legboldogabb időszakát éli. Szia, Alex, az ablakot becsukhatod. 

1 megjegyzés:

  1. Bocsánat a kegyetlenül rövid fejezetért, ennyi tellett most tőlem - illetve Jamestől, mert James éppen nem szeret xD

    VálaszTörlés