2015. július 21., kedd

Déjà vu

Jake:

Az ágyon feküdtem és a plafont bámultam. Egy különös érzés futott át az egész testemen, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Talán csak hirtelen ettem meg a vacsorát, vagy elkaptam valami betegséget. A francba, azért remélem, hogy nem kaptam be valami vírust. Tekintve a mostani helyzetünkre, az most nem lenne valami jó. Fel kéne kelnem és megnéznem Alexet. Na, gyerünk Jake! Feltámaszkodtam az ágyról, de abban a pillanatban a vállamba hasított a fájdalom és vissza is kerültem az eredeti állapotomba. Mi a fasz? Utoljára akkor fájt így a vállam, mikor az - az idióta Kotoya a falnak vágott vagy, egy évvel ezelőtt. Nem szívesen emlékszem vissza arra a napra. Hogy ki az a Kotoya? Talán mégis muszáj lesz nektek elmesélnem. Azon a napon végre el tudtam menni Alexszel hozzánk, hogy bemutassam a szüleimnek. Illetve anyámnak és a nevelőfateromnak. Sajnos a munkájuk miatt nem igazán tudnak otthon lenni, de akkor ki tudtak venni egy nap szabadságot és alig várták, hogy megismerhessék Alexet.

***

- Szerelmem? Kész vagy már? – léptem be az Árész bungalóba.
- Ne sürgess, ha azt akarod, hogy jól nézzek ki – nyújtotta rám a nyelvét dacosan.
- Te mindenhogy jól nézel ki.
- Ne túlozz – mosolyodott el. – Na, de induljunk, mert elkésünk.
- Csak utánad – nyitottam neki ajtót, mire ő csak mosolyogva a fejét rázta. Szerette is meg nem is, hogy udvarias vagyok vele. Nagy részben azért nem, mert hozzászokott már az önállósághoz. Elsétáltunk a tábor határához, ahol már Bob – a komornyikunk – várt minket a fekete Audival.
- Bob, rég találkoztunk. Hogy van?
- Köszönöm uram, jól vagyok. És ön? – kérdezett vissza tisztelettudóan.
- Én is megvagyok. Bob, ő itt Alex Midori. A barátnőm – mutattam be büszkén.
- Örvendek, kisasszony.
- Üdv Bob! – emelte fel a kezét egy intésre.
- Talán indulhatnánk is. Az Uram és az asszonyom már várják önöket – nyitott ajtót nekünk, mi pedig engedelmesen beszálltunk. Az utat csendben ültük végig. Amikor megérkeztünk Alexre néztem, akinek egy kicsit feszültek voltak az arcvonásai. Óvatosan összekulcsoltam vele a kezem és bíztatóan megszorítottam.
- Nem lesz semmi gond. Imádni fognak.
- Most az egyszer azt kívánom, hogy legyen igazad – jelentette ki, majd meg sem várva a komornyikot, hogy ajtót nyisson kiszállt. A járdán állva feltekintett a hatalmas nagy épületre, ami a nevelőapám, Jack cége. – Itt dolgozik az emberi apád?
- Igen – válaszoltam röviden.
- És mit dolgozik itt?
- Ami azt illeti, ő a főnök – erre a kijelentésemre tátva maradt a szája.
- Az övé ez az egész?
- Aha – mosolyodtam el a megdöbbenésén.
- És oda megyünk fel? – mutatott a legmagasabban lévő irodára.
- Dehogy! A lakásunkba megyünk, csak megkértem Bobot, hogy itt rakjon ki minket, hogy még tudjunk egy kicsit sétálni. Még van fél óránk, kicsit gyorsabban ideértünk, mint amire számítottam.
- Oh.
- Na, gyere már! – fogtam meg a kezét és magam után húztam. Utunk a közeli parkba vitt, ahol letelepedtünk a gyepre, hátunkat pedig nekitámasztottuk a teniszpálya kerítéséhez. Egy kicsit hűvös volt az idő a földön üléshez, de nem érdekelt minket. Aztán megtörtént a baj.
- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? Csak nem Alex Midori? – lépett elénk egy sármos japán srác a haverjával. Na ez meg ki a faszom és honnan ismeri Alexet?
- Kotoya Egami. Mi a francot keresel te itt? – szólalt meg végül Alex.
- Téged kerestelek ebben a nyamvadt városban, de nem is kellett nagyon keresnem, mert a sors idelökött nekem – nyalta meg a száját, mire én egy kutyához hasonló morgást hallattam és minden izmom megfeszült.
- No lám! – nevetett fel. – Milyen védelmező pitbullt találtál magadnak. – Megölöm!
- Ő nem egy kutya, Egami! A neve Jake és ezerszer jobb, mint te voltál – mordult fel Alex.
- Majd meglátjuk – horkantott fel. – Vajon az fájna neki, ha… - hirtelen egy nagyon erős és éles rúgást éreztem a vállamnál. Bassza meg! Ez a rohadék, most már tényleg ki fogom nyírni!


- Hoppá, bocsi. Úgy néz ki, hogy fájt neki.
- Te szemét! – ordított rá Alex és nekiiramodott Kotoyanak, de ennek a féregnek, a rohadék haverja lefogta Alexet és szorosan tartotta.
- Még találkozunk kicsi pitbull – hajolt közel hozzám, aztán elengedett én pedig kezdtem elveszíteni az eszméletem. Már csak homályosan láttam, ahogy Alexet elengedi az a mocsok, ő pedig futva kiabálja a nevem. - Jake! Jake!  

***

- Jake! Ébredj – rázott fel a gondolataimból Riley. Mikor aludtam én be? Felpillantottam a szőkeségre, aki a szokásos kifejezéstelen arcával bámult vissza rám, mégis tudtam, hogy valami fontosat akar nekem elmondani.
- Na, ki vele! Ne kímélj.
- Caleb rátámadt Alexre – közölte a szemembe nézve. Belőlem még a vér is kifutott.
- Hogy mi? Miről beszélsz? És egyáltalán ezt honnan tudod és…
- Jake! Mély levegő – nézett mélyen a szemembe. – Mostanában elég sok mindent látok.
- És ezt is megláttad? - kérdeztem vissza a kelleténél ingerültebben. 
- Igen – válaszolt röviden.
- A francba! – ütöttem bele a mellettem lévő szekrénybe. – Hol van most? Oda kell mennem.
- Ryan vigyáz rá. Menjünk a Nagy Házba és szóljunk Kheirónnak. Úgy is oda fogják vinni Alexet is.
- Rendben – indultam el magabiztosan az ajtó felé, mire egy kéz nehezedett a vállamra. Rileyé volt az. – Készülj fel a legrosszabbra – mondta keményen, de mégis lágyan. Bólintottam egyet, aztán a Nagy Ház felé vettük az irányt. Én a társalgóban vártam, amíg Riley jelentette az esetet a kentaurnál., majd visszajött hozzám, és leült az egyik székre. Végigpillantott rajtam. Nagyjából úgy éreztem, mint akiből ott, és akkor mindent kitudtak volna olvasni. De hogy a viharba ne lettem volna ingerült, hogyha tudom, hogy Alex veszélyben van.
- Alex hamar jól lesz, ezt bizton állíthatom - nézett egyenesen a szemembe, mire belőlem egy hatalmas sóhaj tört ki. 
 - Gondolom ezt is megjósoltad - motyogtam magam elé. Riley csak bólintott. Vártam, hogy folytassa a mondandóját, de csendben maradt. Néha nagyon nem szerettem, hogy sosem mondott el magától semmit, még akkor sem, ha rákérdeztél. - Ahogy elnézem meg is terhel ez a sok "látás". - Fürkészően mértem őt végig. Csak most tűnt még fel, hogy sötét karikák éktelenkednek a szeme alatt, és a sötét arany szemei szinte elvesztették az összes fényüket. 
- Jake, mindig is feltudtam dolgozni ezeket, de sosem láttam még ennyi mindent. Pár perccel azelőtt, hogy megtörténne valami, szinte mindent meglátok. Egyszerű dolgokat is, mondjuk azt, hogy ki lesz a következő, aki elsétál a Nagy Ház előtt, vagy éppen a gyakorló pályán az adott nyíl hol találja el a célt - beszéd közben felkelt a székről, és elkezdett járkálni a szobában. - Ha most nem álltam volna fel, akkor elkezdek a széken hintázni és felborultam volna - adott gyors magyarázatot. Tágra nyílt szemekkel figyeltem őt, még csak átérezni sem tudtam, hogy min mehet át, nem, hogy megérteni. Aztán azt vettem észre, hogy kirázta őt a hideg, és leereszkedik mellém a kanapéra. - És ezt nem akartam elmesélni senkinek, de nem tudom magamban tartani, mert egyszerűen túl nehéz. Kétféle jövő szokott megjelenni, egy ahol rengetegen meghalnak, és egy másik, ahol én halok meg. Az első mostanában már elhalványul, és igen, biztos vagyok benne, hogy meg kell halnom azért, hogy megmentsek másokat. De nem tudod elképzelni, hogy erre mennyire nem lehet felkészülni, és én... Én azt hiszem, hogy félek. - Lefelé nézett, és a kezét tanulmányozta, mintha bármi érdekes lenne benne. Nem nagyon fogtam fel a hallottakat, mármint de. Feldolgoztam, csak nem akartam elhinni. Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam, a fejét pedig a vállamra döntötte. Nem tudtam mondani erre semmit, egy vigasztaló mondat nem jutott eszembe, egyszerűen semmi, ami enyhíthette volna a vállán lévő súlyt. Az a tény, hogy meg fogunk halni, mindennapos. Csak nem tudjuk, hogy mikor, és biztosan nagyon frusztráló lehet, ha tudod, hogy hamarosan vége az életednek.
 - Nézd, csak annyira szeretnélek megkérni, hogy miután meghaltam, akárhányszor csak lehet, legyetek Ryannel, amíg fel nem dolgozza a történteket. Neki sokkal nehezebb lesz, mint nekem. Ezért nem is fogom neki elmondani. - Megint csak másokra gondol, főleg Ryanre, de mindig is ilyen volt. Az egyetlen személy, akiért teljesen oda volt, az a bátyja volt. Talán meglepő lenne, hogy különösebben Ryant sosem piszkálták, akár azért, hogy meleg, akár bármi másért, mert az emberek mindig találnak a másikban valami kivetnivalót. Nos, Riley ott volt neki, és nem merték Ryant bántani, mert akkor az ikreket bántották, és ha Riley mérges, akkor jobban jár mindenki, ha fut az életéért. Talán olyankor egy fokkal durvább, mint Alex. De csak akkor, ha Ryanről van szó. Csak is akkor. Aztán szinte eltelt egy örökkévalóság, de Ryan végre megjelent, Alexszel a karjában. Azonnal odasiettem és gyengéden átvettem tőle, majd Ryannek mondtam egy halk köszönömöt és a gyengélkedő szoba felé vettem az irányt. Szorosan öleltem magamhoz Alex testét, mire megrándult az érintésemtől.
- Jake! – szólalt meg halk hangon.
- Itt vagyok.
- Agyonszorítasz – nézett fel rám a gyönyörű smaragdzöld szemeivel.
- Sajnálom – mondtam bűnbánóan és időközben beértem abba a szobába, ahol a sérülteket és a betegeket ápolták. Lefektettem az egyik ágyra, én pedig az ágy szélére ültem.
- Elég pocsékul festek, igaz? – nevetett fel halkan. Hogy tud még a halál közelében is nevetni? Mindig is csodáltam az állandó pozitívsága miatt. Elmosolyodtam.
- Te mindenhogy gyönyörű vagy.
- Ne túlozz! – húzta félmosolyra a száját.
- Ez egy kicsit nem déjà vu?
- De – húzott magához a pólómnál fogva. – Ez pontosan az – csókolt meg szenvedélyesen.
- Khmm. Bocsánat, hogy megzavarom az idillt, de meg szeretném én is nézni a sebet – szakított félbe minket Dionüszosz. Arrébb léptem Alextől és néztem, ahogy az istenség felhúzza a pólóját és a teljesen összeforrt sebet tanulmányozza. Hála Ryannek, nagyon szépen begyógyult.
- A baba jól van? – tettem fel hirtelen a kérdést, mire Alex megfagyott. Hatalmas nagy csend borult a helyiségre. – Mi az? Alex?
- Túl sok vért veszítettem és mérgezett volt a karó. Ryan már nem tudta megmenteni –hajtotta le a fejét. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy ezt hallottam. Alex is látta rajtam, hogy megrázott a tény, és óvatosan a kezemért nyúlt, majd megszorította. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire erős?
- A Tartarosz legmélyebb bugyrában fog megrohadni az - az aljas pszichopata – sziszegtem a fogaim között, majd Alexhez léptem és szorosan magamhoz öleltem

5 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Aham :D Én még ennek a "pontos" visszajelzésnek is örülök XD

      Törlés
    2. Én ilyenkor elgondolkozok,hogy ennyire kiakasztottam az illetőt vagy kibaszott jó vagyok :"DD és szerény xDD De én is örülök ennek a kommentnek is :D <3 Mert legalább van. Aki a kicsit nem becsüli... - Nessa

      Törlés
  2. Imádom Jake ès Alex párost mèg mindig. :) Ès titeket is. :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is imádom őket nagyon aranyosak tudnak lenni :3 Mi is imádunk :* És bocsi,hogy ilyen névtelenül írok,csak még nyaralok és örülök,hogy kommentelni enged mobile nettel, nemhogy még belépni a fiókba :"D :D puszii :* <3 - Nessa

      Törlés