2015. június 18., csütörtök

Nem vagyok a búcsú híve, szóval szia!

Will

- Amúgy mi ez a terroristák neveltek duma? - Sóhajtva pillantottam Skyera, ahogy feltette a kérdését. Tudtam, hogy nagyon-nagyon-nagyon nem lesz jó ötlet a mai este engem őrjáratra küldeni, kisebb bajom is nagyobb annál, mint, hogy veszélyben vagyunk. Na jó, talán nem kéne ezt ennyire félvállról vennem, mármint van egy pszichopata gyilkosunk, Caleb, meg kitudja, hogy mennyi lény jöhet még onnan, ahonnan a hidra is jött, dehátna. Nem is én lennék, ha nem azért nyafognék, hogy mennyi problémám van, miközben konkrétan háborúban állunk. Will egy hisztis ribanc lett, éljen a jellemváltozás! Visszatérve az eredeti témára, az eddigi vigyorom, mert hát én mindig vigyorgok, lekonyult az arcomról, és komoly arckifejezéssel néztem rá Skyera. Az egyetlen téma, amiről, ha komolyan akarunk beszélni, akkor kifejezéstelen arccal küldöm el melegebb éghajlatra az illetőt, mert nem, ez nem beszédtéma, illetve, számomra nem az. És az egyetlen ember, aki rajtam kívül ismeri az Keith, és ő sem hozza fel, mert őt leütöm. Legalábbis szeretném.
- Nézd Skye, legyen elég annyi, hogy az emberek a múltjuk miatt olyanok, amilyenek. Nekem is megvan rá az okom, hogy ilyen személyiségem legyen, a terroristák neveltek duma? Egy jó ürügy arra, hogy miért vagyok ilyen, és honnan értek a bombákhoz. És innentől kezdve megkérlek arra, hogy nem bolygasd a múltamat, köszi. - Skye grimaszba vágta az arcát, és kissé sértett, némileg meglepett kifejezés ült ki az arcára. 
- Bocs, hogy élek - forgatta meg unottan a szemeit, majd egy gyorsabb tempóra kapcsolt, és előttem kezdett lépkedni. Megint sóhajtottam, és követtem a lányt. Végül is ez az utolsó éjszakája, nem? Legalább ne úgy kelljen lelépnie, hogy nem vagyunk jóban. A végén még mire visszaér már hozzám sem akar szólni. Jó, túldramatizáltam.

***

Jefferson Cohen. A név, amitől a mai napig a hideg ráz, és egyáltalán nem akarok rá gondolni, de mégis annyira behálózza a mindennapjaimat, hogy nem tudok az említése nélkül élni. Ez az ember volt az, aki megtanított szeretni, törődni, megmutatta a világ egyik szép oldalát, eldúdolta a szerelem dalát, elsuttogta a vágy meséjét, és végül mégis a hideg padlóra lökött, a szilánkok közé, ahonnan nem tudtam volna felkelni segítség nélkül. Soha életemben nem csalódtam akkorát, nem féltem annyira, és nem került újra a szemeim elé a halálvágy. Mert igen, miután ez az ember eltűnt az életemből mást sem akartam, csak azt, hogy egy mély vágás, egy vastag kötél, vagy maga a drog, amiről iszonyatosan nehezen tudtam leszokni, véget vessen az életemnek.

Tizenhárom éves voltam, nem több, nem kevesebb. Akkor kerültem be az új iskolába, mivel az előzőből megint kirúgtak, megint egy hatalmas nagy hülyeség miatt. Mondanom sem kell, hogy eléggé szeszélyes jellemem volt már akkor is, és kissé kezelhetetlen agresszivitásom, amit szerencsére sikerült kinőnöm, viszont akkoriban éppen annyira volt rossz, hogy kirúgjanak a suliból. Megvertem az egyik évfolyamtársam, mert bántotta az egyik nyolcadikos lányt, hogy ő meleg. Lehet, hogy erre azt mondanák az emberek, hogy a lány még tizennégy évesen nem tudja eldönteni ezt a kérdést, de én kicsi korom óta nem értettem, hogy mire ez a nagy cécó ekörül. Mindig is úgy néztem fiúra, és lányra is, hogy lehet szép, nem érdekes, hogy milyen nemű, a lényeg a jelleme, az, hogy ki maga az adott ember. Talán, ott, akkor még csak tizenkét évesen döntöttem el biztosra magamban, hogy én sem fogom a heterok útját járni, viszont ami biztos, hogy nagyon kiakadtam a gyerekre. Nem szóltam egy szót sem, csak lazán behúztam egyet neki. Most az kérdéses, hogy a meglepődöttségtől, vagy attól, mert akkora erővel ütöttem, de hátratántorodott, aztán az arca elborult és nekem ugrott. Én pedig az erősebb lévén betörtem az orrát, amíg nekem csak pár lila foltom volt az eset után. A végén én voltam a hibás, ez tény. Az évet végigjárhattam, mert már csak másfél hónap volt hátra, aztán viszont azonnali hatállyal megszüntették a tanulói jogviszonyom, és mehettem a lecsóba. Anyánál pedig akkor szakadt el a cérna. Nagyon sokáig tűrt, és elfogadta, ha annyit mondtam, hogy bocsánat, összeszedem magam, változtatok, csak hagy maradhassak a közelben. Aztán beíratott egy New Orleans-i iskolába. Nem volt közel New Yorkhoz, ezt meg kell hagyni, és csak ritkán járhattam haza. - Addig meg a nagynénémnél laktam. - Szinte így vesztettem el az összes addigi ismerősömet, akiket a félvértáborból ismertem. Habár nyáron járhattam még volna a táborba, történt néhány dolog, ami megakadályozott abban, hogy menjek. Megakadályozott? Mintha menni akartam volna. Szóval azt hiszem, az első pár napban, az egyik tizenegyedikes srác bejött a termünkbe, és elüvöltötte magát, hogy kinek van kedve a hétvégén eljönni egy házibuliba. Jogosan vetődik fel a kérdés. Minek hív meg tőlünk bárkit is? Egyikünk sem több tizenháromnál, nem ihattunk volna, nem mintha ők igen, és amúgy sem voltunk odavalóak. Így én természetesen igent mondtam, és ezzel egyedül voltam az osztályban. Valószínűleg akkor szakadtam el tőlük annyira, hogy egy felszínes viszonynál többet nem mutattunk egymás felé. Én mosolyogtam és bólogattam, amikor beszéltek hozzám, ők szenteltek nekem annyi figyelmet, hogy észrevegyenek. Nem voltunk barátok, nem voltunk jóban, nem tudtunk egymásról semmit. Ők együtt voltak egy nagy baráti társaság, én meg nélkülük voltam egy sokkal másabb baráti társaság tagja. Na, ott tartottam, hogy igent mondtam a bulira, és azután a srác átvezetett a saját termükbe. Igazából össze sem lehetett hasonlítani az ő, és a mi osztályunkat. Persze, nem ismertem az osztálytársaimat, de valahogy teljesen másféle viselkedési forma volt jellemző. Jó, négy év korkülönbségtől mit várunk, de akkor is. Mi nem nagyon mertünk megtenni olyanokat, mint ők, például egyikünk se ugrált ki-be az ablakon, hogy kiérjünk az udvarra, vagy nem mertünk ujjat húzni a gondnokkal, aki azonnal ránk szólt, hogy a teremben dobálóztunk egy rögbi labdával. A kukát kirakták a folyosóra, hogy az nem kell, az egyik gyerek a teremben cigizett, és ha jól láttam egy hármas bagázs éppen a gyümölcsleves dobozba öntött valamit egy flaskából, ami biztos, hogy nem limonádé volt. Ezeken persze ők csak röhögtek, és rávágták, hogy tök normális. Pár hét múlva mér én is velük nevettem rajta, először kicsit ledöbbentett az, hogy ennyire szabadjára engedik magukat. A srác, aki összeszedett engem a hetedikesek köreiből, odavitt, ahol éppen öntögették a flaskából a piát. Nos, gondolom ők lesznek a "házibulis bagázs". Bemutatott engem, mint a friss húst, aztán végül elmondta, hogy őt Danielnek hívják, a másik három meg Duncan, Chris és Jack. Annyira már nem tartottam jó ötletnek azt a bulit, mint az eredetileg gondoltam, hogy jó lesz, de akkor már nem akartam visszamondani, így kénytelen voltam barátkozni a ténnyel, hogy csak ezt a négy srácot fogom onnan ismerni. Kicsit még maradtam a termükben, aztán visszasétáltam a sajátunkba, hogy csöngő előtt visszaérjek. A másnap reggelemet pedig velük indítottam, és esküszöm, hogy ők kerestek meg engem. Na, ők voltak az első barátaim a suliból. 

Vészesen közeledett a hétvége, én pedig vészesen közeledtem, ahhoz, hogy inkább nemet mondjak. Aztán persze elmentem, és igazából a mai napig nem tudnám megmondani, hogy jól tettem-e, avagy sem. Azért annak is van valami pozitívuma, hogy a végén nem jól sült el a dolog, az, hogy az lettem, aki. De most nem is ez a lényeg. A nagynéném egy húszas éveiben járó, fiatalos nő volt, ellenben ellenezte, hogy én elmenjek néhány olyan gyerekkel egy "ottalvós buliba", akiket még csak egy hete ismerek. A végén elengedett, mert Cathy néni egy nagyon engedékeny ember, de megesketett, hogy nem iszok semmit. Habár tisztában volt azzal, hogy félvér vagyok, nem tud rólunk szinte semmit, ezért nem a Sztüxre esketett. Nekem meg addig nem számít, amíg nem arra esküszöm, így ezt nem tekintettem olyan dolognak, amit be kéne tartanom. Nem mintha amúgy ittam volna.
A négyes közül Daniel volt az egyetlen, akinek volt jogsija, így ő vitt el minket a négy utcával feljebb lévő házba, ami egyébként hatalmas volt. Nem tudtam, hogy kinek a háza lehet, de annyiban biztos voltam, hogy egy olyan emberről van szó, aki pénzben nem szűkölködik. A többiek biztattak, hogy menjek csak nyugodtan, nem lesz semmi gáz, és amúgy is "kurva jó" lesz a buli. Hát, ha már ennyire körbepattognak miatta, akkor el is várom. Belépve a házba egy hatalmas színforgatag fogadott. Meglepő, hogy kívülről mennyire nem hallani a zenét, ahhoz képest, hogy idebent ordított. A fények össze-vissza villództak, nagyjából a szivárvány összes színében, a tömeg táncolt, néhányan a kanapékon ültek, iszogattak, az ütemre mozgatták a lábukat, és a fejüket. Volt egy bárpult is, ahol egy arra kijelölt ember szolgálta ki az embereket, és rengeteg asztal is el volt helyezve, mindenféle nasival rajta. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez nagyon nem az én világom, és egy nagy hülyeség volt, hogy eljöttem. Daniel három haverja elvegyült a tömegben, viszont Dan karon ragadott, és elkezdett a lépcső felé húzni. Amikor kicsit halkult a zene beszélni kezdett.

- Nézd, mondom mi a szitu a lakással. A második emeleten vannak a szobák, nem tudom, hogy mennyire érted, hogy ezek mire valók... - Némán bólintottam egyet, azért az ilyesmi dolgokat már megértettem. Legalábbis a legtöbbet. - A harmadik emelet, meg olyan nyugis nappalinak mondható. Ott vannak az olyan emberek, akinek az arcáról azt tudom leolvasni, mint a tiédről. "Mit keresek én itt?" Egyébként ne aggódj, később ez még szerintem változni fog, nem mindenki érez rá egyből erre a létre. A negyedik emeletre meg ne menj fel, mert az a tulajé. 
- Ki a tulaj? - néztem rá kérdőn.
- A bátyám, Jeff. Nem javaslom, hogy ujjat húzz vele, mert nem olyan ember, akivel könnyű szót érteni. Ha valami nem tetszik neki, akkor megoldja, hogy tetsszen neki, akármi is legyen ehhez az út. Kissé maximalista, és mindig eléri, amit akar. Egyszer történt meg, hogy nem úgy pattogtam, ahogy ő fütyül. Egyébként egy fasz. Már bocsánat a kifejezésért, de tényleg az. És most, itt is vagyunk a harmadikon, én is itt maradok veled, csak azért vagyok itt, mert miért is ne. A többieknek, meg ingyen pia lehetőség, én nem vagyok túlzottan a nagyszabású bulik híve. A kis társaság sokkal inkább nekem való. Részletkérdés, hogy a fele állandóan be van szívva, de attól függetlenül jó fejek. Hidd el, sokkal inkább szerethetőbbek, mint Jackék. - Nem nagyon volt hozzáfűznivalóm, csak bólogattam, és követtem őt csendben. Aztán bekanyarodtunk az egyik folyosóra, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót mosolyogva pillantott rám.
- Egyébként te mindig ilyen csendes vagy? - 
- Őő, nem? Nem - ráztam meg a fejem, ő pedig elnevette magát, és kinyitotta az ajtót. Először a tömény cigifüst szaga csapott meg, amitől elkezdtem köhögni, utána valami édeskés került a levegőbe, aminek kicsit cseresznyeillata volt. Ha minden igaz, ez a vízipipából jött, ami a középen lévő kerek, kávézóasztalra volt felrakva. Akik bent voltak csendben beszélgettek, Dan biccentett nekik, aztán az erkélyajtóhoz sétált, és kinyitotta azt. 
- Mondtam, hogy idebent nincs cigi! Húzás a teraszra - nézett rájuk intő tekintettel, a hangja viszont teljesen nyugodt volt. Aztán leült az egyik kanapéra, egy szőke hajú lány mellé, és vele kezdett beszélgetni. Valószínűleg eléggé elveszett kinézetem lehetett, mert aztán ugyanaz a szőke csajszi mutatott maga mellé, hogy huppanjak le. 
- Hol szedett össze téged ez a fél hülye, és mégis, hogy gondolta, hogy tizenhárom évesen neked ez kell? - Mosolyogva kérdezte, és egyáltalán nem volt rám mérges azért, hogy itt vagyok ilyen fiatalon, inkább Daniel felé irányult a mérge. 
- Suliban, most kerültem oda ahová ő is jár - vontam vállat, és hátradőltem a kanapén. Nem gondoltam volna, hogy sok beszédtémám lesz ezzel a lánnyal, így lehunytam a szemem, és éppen készültem a gondolataimba merülni, amikor újra megszólalt mellettem. 
- Egyébként hogy hívnak? Én Dani vagyok. Mint a Red Hot Chili számban Dani California - mosolygott rám. Egy pillanatra ledöbbentem a kérdésétől. 
- Hogy őszinte legyek, te vagy az első, aki megkérdezte a nevem. William Ross.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem! - csapott a fejére Daniel, mire Dani megforgatta a szemeit. 
- Mától Will, okés? Okés. - Ennyivel le is tudta magában a kérdést, és éppen megint mondani akart valamit, amikor nyílt az ajtó. Egy magas, sötétbarna hajú férfi lépett be rajta. Tornacipőben, egy szűk, fekete farmerban, és sötétkék ingben volt. Elegáns, és mégis valamilyen szinten egyszerű öltözet. Az arcánál kevés szebbet láttam még életemben. Körülnézett a szobában, lassan pislogott egyet, aztán megforgatta a szemeit. Nem tudom, hogy mit reagált le így, talán a füstöt a szobában, talán azt, hogy már megint ugyanaz a felállás, mint mindig. Legalábbis gondolom, hogy ugyanaz a felállás, mint mindig. 
- Will, ő itt Jeff - súgta oda nekem Dani. Jeff, Jeff, megvan, az előbb említette Dan, hogy a bátyját hívják így. Jobban megnézve tényleg hasonlítanak, de azért az a négy év korkülönbség Jeffnek sokkal erősebb, férfiasabb vonalakat kölcsönzött. Daniel mellette csak egy kisgyerek volt. Még egyszer végigmértem őt. Végül fogta magát, és inkább kisétált. 
- Ez miért volt jó? - kérdeztem meg, miután becsukódott az ajtó, a bent lévők egy emberként fordultak felém, mintha valami rosszat mondtam volna. Az egyik csaj pedig egyenesen elhűlve nézett rám, ő válaszolt.
- Hahó, ő itt Jefferson Cohen. Ennek a helynek a tulajdonosa, mármint, ez így hülyén hangzik, mert ez a lakása, mindegy is. Ja, és hozzá kell tenni, hogy minden nő álma. Gazdag, és helyes. Arról nem is beszélve, hogy a pasikat is elbűvöli egészen hamar, valld be, hogy te is el voltál tőle ájulva! - Kíváncsi lennék, hogy mennyit tudna még ez a lány Jeffersonról beszélni. Érdekes előadás lenne. 
- Szóval nem említettem, hogy nem lenne szép - vigyorogtam rá a csajra. Egy "na látod!" pillantás kíséretében dőlt vissza az eredeti helyére, majd újra beszélni kezdett, most a mellette ülőkkel. A szobát lassan újra ellepte a halk beszélgetés hangja. 
- Egyébként ilyenkor csak ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Néha meg itt marad velünk - mondta Daniel. Megint csak egy bólintásra voltam képes, és ennyi volt az összes reakcióm. Inkább felpattantam a kanapéról, és elindultam az ajtó felé. 
- Remélem visszatalálok, de most megnézem, hogy mi van lent, amúgy is szomjas vagyok - mosolyogtam rájuk.
- Csak óvatosan a piákkal - nevette el magát Dani. Ha tudta volna, hogy eszembe sem volt inni, és inkább a negyedik emelet felé vitt utam, mintsem lefelé, akkor biztos nem ennyire kedvesen enged el. Dan azt mondta, hogy még csak eszembe se jusson felmenni. De hát most na, tehetek én arról, hogy ennyire elkezdett érdekelni ez a férfi? Olyan kisugárzása van, ami magába szippantja az embert. Elindultam felfelé, és megkerestem az utolsó ajtót. Gondolom az lesz Jeff szobája. A kilincs felé nyúltam, amikor egy kéz fonódott a csuklómra, és fordított maga felé, megpróbáltam kiszabadítani a csuklómat, de erősen fogta, esélytelen volt. 
- Mit keresel itt, Kölyök? - nézett rám unottan. - Daniel hozott ide, ugye? Persze, ki más. Ő hoz mindig kisgyerekeket a lakásomra. 
- Minek tartasz bulit, úgy konkrétan mindenki számára, hogyha nem akarod, hogy ennyire fiatalok is itt legyenek, mint én? - vontam fel az egyik szemöldökömet. Hitetlenkedve pillantott rajtam végig.
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen? - A szája sarkában egy apró mosolynak tűnő valami kezdett formát önteni. Aham, így még szebb, mint alapból. 
- Mondták már párszor, szerintem csak a bájam része - vontam vállat vigyorogva. Megrázta a fejét, és elengedte a csuklómat. 
- Te most szépen bemész azon az ajtón, és megvársz ott engem, mindjárt jövök. Bírlak, te gyerek - mosolygott rám, aztán lesietett a lépcsőn. Tágra nyílt szemekkel pillantottam utána, kapkodó mozdulatokkal kinyitottam az ajtót, és besiettem rajta. 


***

- Hé, Will, asszem' nekem lassan indulnom kéne... - Skye hatalmas szemeivel találtam magam szemben, ahogyan kizökkentett a gondolataimból. - Nem vagyok a búcsú híve, szóval szia! - Egy kicsit még tétovázott, mielőtt indult volna, de gyorsabban kapcsoltam és a karjaim közé zártam őt. Pár másodperc múlva zavartan tolt el magától. Azt hiszem nem volt hozzászokva semmiféle testi érintkezéshez, még akkor sem, ha csak egy ölelésről volt szó. 
- Aztán vigyázz magadra, te barom, mert ha nem, akkor kinyírlak - vigyorogtam rá, ő pedig szarkasztikusan elvigyorodott.
- Előbb kiheréllek, mint hogy egyáltalán megpróbálnád - kacsintott rám, aztán hátat fordított, és még elment az Apollón bungaló felé. Persze, Acetől még el kell köszönnie. Ásítottam egyet, és elindultam, hogy tegyek még egy kört a táborban. Világosodott, ezután már valószínűleg, hogy nem fognak betörni, ellopni valakit, megölni valakit, meg a többit. Nekem meg már kellett egy alvás, különben megint elkezdek Jeffersonon pörögni, pedig nem kéne. Nem most kéne...


Jefferson Cohen

8 megjegyzés:

  1. Hogy azt a jó kurva anyádat, papii! Miért kell olyan folytatást követelned a sorok között, amit nem akarok?!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hah! Nem tudom, hogy eppen melyikre gondolsz, de ha arra, hogy Jeffersonnal vegigirjam. Maximum nektek. Mert en azt nem akarom publikalni, slash is, +18-as is, es meg pedofilia is XD Na jo, majd ha vege a halfnak publikalom de ehh xD

      Törlés
    2. De èn el akarom olvasni a folytatását. *cuki, imádnivaló kölyök kutya fej*! Most... nem akkor amikor vège lesz.

      Törlés
  2. Szerintem arra gondolt,hogy Skyenak el kell búcsúznia Acetől és ezt nem akarja megírni :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. egyáltalán mi ez az ölelés?! ez most ugye nem a datra írt könnyes bejegyzásemnek az eredménye?!... ár valószínü. ANYÁDAT!

      Törlés
    2. dehogy, azt muszáj volt, és az ölelés, meg az csak Will, Will meg eléggé, öhm, nyílt? igen. xD

      Törlés