Nosztalgia

Ryan

A buli második napja nagyon gyorsan elrohant számomra. Nem mintha annyi mindent csináltam volna, csak egyszerűen elrohant a nap. Az félvérek napközben pihentek, és csak azok rohangáltak, akik keveset ittak, vagy éppen még részegek voltak, mert egy cseppet sem aludtak, esetleg a szívósabb másnaposok – vagy aznaposok – de ennyi. Az élet estefelé kezdett megint beindulni. Akkor dugták ki az orrukat a szobáikból az éjszakai baglyok, ezt jelen pillanatban lehet az Athénésekre is érteni, de úgy egyébként mindenki másra is, valamint azok, akik egészen addig pihentek, netalán élvezték egymás társaságát, mert nekem ne próbálja senki bebeszélni, hogy Kim és Keith nappal nem szokták csinálni. Én pedig dög álmos voltam, így nagyjából azt sem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, hogy ki járkál be a szobába, és hogy ki az, aki egyáltalán hozzám szól. Egész délután pihenni próbáltam, de valójában csak annyira mélyen elgondolkoztam, hogy nem érdekelt semmi és senki, és persze ezek alatt a gyomrom végig görcsben, mert nem tudtam másra gondolni, csak Nicora, meg arra az aranyos kis arcára, és a puha csókjára, az illatáról nem is beszélve. Frissen esett hó és nyári éjszakák, és még mindig érzem magamon. Viszont nem kerestem meg őt, pedig nagyon szerettem volna beszélni vele. Azt hiszem, egyszerűen csak félek. És nem mondhatja senki, hogy nincs okom rá, mert de, van. Teljesen más az, hogy részegen mit gondol az ember, hogy milyen vágyai vannak, és hogy hogyan kötődik másokhoz, mint józanul. Az én érzéseim felerősödtek, de ez csak természetes, ellenben róla nem tudok semmit ebből a szempontból. Vagyis igen, féltem odamenni hozzá, és megkérdezni, hogy akkor most mi legyen, mert féltem attól, hogy meggondolja magát, hogy nem akar engem. Szóval a kétségbeesés küszöbén, teljesen magamba zuhanva, és azt gondolva, hogy innen már életem végéig nem kelek fel, és a gondolataimba merülve egyfajta hibernált állapotba kerülök, szépen elaludtam, és csak másnap reggel ébredtem fel a buli harmadik napjára. Amit én annyinak terveztem, hogy egész nap ágyban leszek, és sajnálom magam, de természetesen túl sokan vannak, akik ezt nem hagyták nekem, és muszáj voltam felkelni. Na, jó, nem lett volna muszáj felkelni – ha Riley nincs – de túl sok izgalmas dolog történik egy nap, amit vétek kihagyni.

Riley volt az első ember, aki megelégelte, hogy egész nap csak az ágyban fekszem, és a szó szoros értelmében kirugdosott az ágyamból, hogy keljek már fel, mert „kurvára nem jó így látni”. Valamint, hogy ötlete sincs, hogy mi bajom van, de oldjam meg a problémám, ha már nem vagyok hajlandó elmondani senkinek. Rendben van, feltápászkodtam a földről, megdörzsöltem a sajgó testrészeimet, mert ugyebár az én drága testvérem nem kegyelmez senkinek, és körülnéztem a bungalóban. Szőke és halvány vörös fejek mindenhol, amit én inkább hívnék eperszőkének, majd feltűnt egy fekete folt, amit két éve láttam utoljára. Igazából eléggé álmos feje volt, de Riley érzéktelen üvöltözésére mindenki felébredt, aki a húsz kilométeres körzetünkbe tartózkodott, így nem csodálom, hogy Ace is fent volt már. Végül tudatosult bennem, hogy itt van a rajta kívüli egyetlen Apollónos fiú, és ledobtam magam az ágyára. Kérdő tekintettel nézett rám, én pedig csak rámosolyogtam, és az öklömet felé nyújtottam, mire ő is ökölbe szorította a kezét, és megütötte az enyémet. Nem tudom, hogy mikor jött vissza, hogy őszinte legyek, nem is érdekel, ellenben volt valami, ami az ő fantáziáját jobban izgatta velem kapcsolatban, és nem is habozott megkérdezni.
 - Még mindig meleg vagy? - nézett rám kérdőn, és egy halvány mosollyal az arcán.
 - Igen - vontam vállat vigyorogva.
 - Ász... - motyogta maga elé, majd kicsit visszafeküdt volna aludni, viszont, ha ezt így már megkérdezte nem hagyhattam ki a poénkodásunk másik felét.
 - És te? - húztam fel az egyik szemöldököm kicsit pimaszul, mire ő rám emelte a tekintetét, és úgy rázta meg röhögve a fejét.
 -Nem, és mielőtt megkérdeznéd még bi sem - jelentette ki, majd elgondolkozva nézett a hátam mögé. - Bár... Mondjuk úgy, hogy volt egy kedves cseh srác, aki rádöbbentett, hogy a férfi nemhez is képes vagyok, ehm. Vonzódni... - ahogy befejezte a mondatot zavartan nézett félre, és megköszörülte a torkát, mire én csak elnevettem magam, és legyintettem egyet. Bár azért kíváncsi lettem volna a sztorira, hogy mi történt, Ace és aközött a srác között, de azt hiszem, hogy van elég fantáziám ahhoz, hogy eltudjam képzelni beszámoló nélkül is.
Aztán természetesen nem itt ért véget a napom, mert elmentem sétálni, és megpróbáltam végiggondolni, hogy mégis most mit kezdjek a Nicos üggyel, végül ott találtam magam a Hádész bungaló előtt, egy pörgős Hannahval, aki betessékelt, majd továbbrobogott valamerre. Beléptem a teljesen elsötétített, és koponya alakú sólámpákkal kivilágított szobába, és megkerestem Nicot a szemeimmel. Az ágyában feküdt, teljesen betakarózva, és a fal felé fordulva. Egy mélyet szippantottam a levegőből, odamentem az ágyához és nemes egyszerűséggel odabújtam mellé. Az eddigi félelmem valahogy egy pillanat alatt eltűnt, és most a színtiszta elszántság kerített hatalmába. Ahogy megérezte, hogy valaki letelepedett mellé megfordult, és a pillanatnyi meglepődöttsége után belesimult az ölelésembe, és a lehető legközelebb tornázta magát hozzám.

 - Tudod, meggyőződésem volt, hogy nem fogsz többet a karjaid között tartani, és az is, hogy az a bizonyos éjszaka valójában nem jelentett semmit – motyogta a mellkasomnak, nekem pedig majd’ megszakadt a szívem, ellenben hevesen dobogott is, és a gyomrom is görcsben állt. Voltam már szerelmes, legalábbis azt hiszem, de Kiku sosem volt képes ennyire intenzíven kiváltani belőlem ezeket az érzéseket, mint Nico.

 - Ne aggódj, nem lennék képes elhagyni – szorítottam őt magamhoz, és végigsimítottam a hátán. Az érintésembe beleborzongott, és egy kicsit elemelte a fejét a mellkasomtól, hogy odaférhessek az ajkaihoz. Ha az életem múlt volna rajta, most akkor sem tudtam volna ellenállni a kísértésnek. Kissé mohón csaptam le a szájára, és, ahogy összeérintettük az ajkainkat egy pillanatnyi habozás nélkül csókolt vissza. Mindeközben a kezem felfedezőútra indult a testén, és óvatosan végigsimítottam a hasfalát, aminek hatására ő belenyögött a csókunkba. Jóleső érzés kerített hatalmába, hogy ezt az én érintésem váltotta ki belőle, és hirtelen elkapott a hév. Óvatosan hátradöntöttem az ágyon, és fölé emelkedtem, miközben megszabadítottam őt a pólójától, és apró csókokkal kezdtem el bombázni a mellkasát, amitől halk sóhajok hagyták el a száját. Eközben ő az övemmel kezdett babrálni, de nem túl sok sikerrel, mivel nem nagyon tudott arra koncentrálni, hogy megszabadítson a nadrágomtól. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy teljesen ledermed, és az ajtó felé figyel, mire én is felkaptam a fejem, az ajtóban egy pillanatig sokkos állapotban lévő Hannah, és egy fültől-fülig vigyor Zorall állt.
 - Nagyon sajnálom, hogy megzavartuk az idillt - szólalt meg Zorall, majd Hannah kicsit arrébb tessékelte, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, még egyszer megszólalt. - További jó szórakozást!
 - Csak ne az ágyamban! - kiáltott oda Hannah is nekünk, mire én legurultam Nicoról, és próbáltam rendbe szedni a légzésemet, több-kevesebb sikerrel. Nico is hasonlóan tette, de még percekig hallottam a zihálását, ahogyan a sajátomat is.  Belegondolva az egész helyzetbe... Nem is én lettem volna, ha nem nyit senki ránk, és természetesen akkor megszűnik a varázs, és az, hogy még egyszer sikerüljön ezt a hangulatot megteremteni, az rengeteg munkámba fog kerülni. Nem mintha nem tudnék várni, csak érezni szeretném őt, méghozzá a lehető legközelebb magamhoz. Sóhajtottam egyet, majd Nicora pillantottam, és odabújtam hozzá.
 - Sajnálom - mondtam végül ki a szavakat, mire ő felé fordult, és úgy válaszolt nekem.
 - Nem kell sajnálnod, én is akartam - rázta meg a fejét, majd egy halvány mosolyt húzott az arcára, és nyomott egy csókot a számra. Óvatos volt, de ettől még kellemes, és borzongatóan jó. Ezután órákig feküdtünk egymás mellett az ágyban, összebújva és néha apró csókot nyomva egymás szájára, amin összemosolyogtunk, és tovább pihentünk. Végül az egésznek Will vetett véget, aki Rileyval, Hannahval és Keithszel jöttek be a szobába, egy halom dobozt szorongatva a kezükben. Azt a dobozt, ami Rileynál volt egyből felismertem. Abban volt az összes fotónk, még gyerekkorunkból is, de azok is, amiket Will készített, és hívatott elő nekünk. Az a doboz konkrétan a gyerekkorunk emlékeit tartalmazza. Will képei között is van olyan, amikor még nagyon gyerekek vagyunk, főleg Rileyról,

mert kisebb korában nagyon imádott kamera előtt állni, néhány komolyabb fotót pedig még most is bevállal. Hannah letessékelte őket az ágyára, és az ablakhoz lépett, amit kinyitott, a nagy lámpát pedig felkapcsolta. Amint a bagós bagázs észrevette, hogy az ablak nyitva azonnal egy-egy szál cigiért nyúltak, és rágyújtottak, majd úgy pakolták ki a dobozok tartalmát. Rengeteg gyerekkori kép került elő, Keithről pedig még egy videó is, amit neccesen de végül megtudtunk nézni.
 - Isteneim, Keith, nagyon édes voltál - röhögte el magát Will, majd odanyújtotta az egyik dobozt nekünk, amin nem régi képek voltak, azzal a felirattal, hogy Riley. Hannah kiemelt belőle egy képet, és mosolyogva nézett rajta végig.
 - Riley, gyönyörű vagy - nézett rá a húgomra csillogó szemekkel a lány, mire Riley odament Hannah mellé, hogy megnézze, hogy melyik képről is volt pontosan szó, és közelebbről is megnézte. Körbeadták a képet. Emlékszem erre a fotósorozatra. Willnek kellett valami pályázatra, és előszeretettel használta Rileyt a modelljének, és meg kell említeni, hogy nagyon jó képeket csinál. A koncepciót mindig pontosan megtervezi, és Abbyvel pedig kifesteti Riley arcát, hogy tökéletes legyen az összhang, és abból születnek ilyen mesterművek, mint ez a kép. A többiek Riley rengeteget képét nézték végig, én pedig addig végig Nicora figyeltem, mert már az összes képet láttam. Néha az arcát csikiztem, vagy összedörzsöltem az orrunkat, esetleg a kezét simogattam, vagy éppen ő túrt bele a hajamba. Percekkel később eszméltem fel újra, amikor Hannah mosolyogva nyomott az arcomba egy képet, és vidám szemekkel nézett rám.
 - Ez te vagy, Ryan? - tette fel a költői kérdését, majd kivettem a kezéből a kis kori képemet, és ledobtam az ágyra. Nico érdeklődve vette fel onnan, ahová leraktam és ő is mosolyogva pillantott végig a képet.
 - Hé, Ryan! Még itt vagy? - lépett be hirtelen Zorall is bungalóba, nyomában a másik hülyével Hektorral. - Ó, hé, mit csináltok? - pillantott körbe a szobában, és a rengeteg szétdobált fényképen, Hektor pedig Keith cigijével szemezett. Bejöttek ők is, és leültek a szobában valahova. Zorall Hannah mellett foglalt helyet, amíg Hektor Keith és Riley között.
 - Amúgy Rileyról is kell lennie olyan képnek, amikor még kicsik voltunk - mutattam az egyik doboz felé, valahol ott kéne lennie.
 - Erre gondolsz? - fogott meg egy képet Riley, és felmutatta felém, mire én elnevettem magamat. Pontosan arra a képre gondoltam, csak nem tudom, hogy minek tartogatta maga mellett. A legtöbben innen tudják, hogy kiskorában mekkora egy bohóc volt, csak azóta változtak az idők, és egy más ember lett belőle. Pedig néhanapján szívesen látnám ezt a vigyorgós Rileyt, aki már teljesen eltűnt.
- Azta, Riley... Ezt a képet soha senki nem nézné ki belőled - vette el tőle Hektor a képet, és ő is egy jót mosolygott rajta. - Apropó, voltál te ilyen kis ártatlan is, mindig érdekelt a kérdés, te szűz vagy még, vagy csak nagyon jól titkolod, hogy nem? - vigyorgott pimaszul a húgom képébe. Ha Rileynak jókedve van, akkor nem lesz nagyon porig alázva, ha pedig rossz kedve van, akkor Hektor szerintem jobb, ha futsz. Erre a válaszra egyébként össz-vissz három ember tudja a választ, és én is csak azért, mert akkor, amikor történt az eset nagyon megijedt.
 - Most ha nagyon bunkó akarnék lenni rávágnám, hogy kurvára nincs hozzá közöd - kezdte nyugodt hangnemben, majd Keithre pillantott, aki önelégülten mosolygott, és csak várta a következményeket és reakciókat.
 - De mivel nem vagy ennyire bunkó, haladhatunk? Nem azért jöttem, hogy itt ücsörögjek órákig - legyintett Hektor, mire többen is döbbenten néztek rá.
 - Akkor a faszért ültél le, te hülye? - nevette el magát Will, aki egészen eddig csöndben volt. Ritkán van az, hogy Will hangját egyáltalán ne hallani, de a képekben nagyon eltud merülni.
 - Mert nem akartam egyedül lenni egész nap, oké? - rázta meg sértődötten a fejét, mire Zorallon volt a sor, hogy lehülyézze a haverját.
 - Van egy barátnőd baszki, ha nem akarsz egyedül lenni, akkor ott van Rina - forgatta meg a szemeit Zorall.
 - Együtt vagytok Rinával? - vigyorogtam Hektorra, mire bólintott egyet, és visszafordult Riley felé.
 - Szóval, Riley? - nézett rá még mindig kérdőn, mire a lány sóhajtott egy hatalmasat, és rávágta, hogy nem. - És kivel? Meg hány éves voltál? - kérdezősködött tovább a srác, mire Riley mérgesen megkérdezte tőle, hogy a "Tangám színére nem vagy kíváncsi?".
 - Rendben, Keith volt az első - bökött a srác felé. - Tizenkét éves voltam, és halálosan szerelmes ebbe a hülyébe, ő akkor tizenöt volt, ha jól tudom neki is én voltam az első - vont végül vállat. A legtöbben más válaszra számítottak, de arra biztos nem, hogy Keith-t fogja mondani.
 - Amúgy miért is jöttetek? - tértem végre észhez, és a két újonnan érkezettre emeltem a tekintetem. A két srác egymásra nézett, végül Zorall szólalt meg.
 - Alex lelépett Japánba - mondta ki a szavakat, én pedig döbbenten néztem rájuk. Hogy mi van?