2014. július 12., szombat

Idegen ismerős

Hatóságilag tilos - Vérző világ

Hannah:

   Kiabálni szerettem volna, de helyette csak a könnyeimet visszafolytva néztem az ajtón belépő alakra. Miatta történt minden. Legszívesebben képen törölném, de ehelyett csak állok némán és értetlenül. Ő mit keres itt?
 - Hannah? - vonta fel a szemöldökét, majd elindult felém. Nem volt meglepve, hogy lát.
  El akarok futni! Csak ez járt a fejemben, de a lábaim nem így gondolták. Kétségbe esve néztem körül a szobában lévő embereken. Nem látják, hogy fáj? Ezek mind egy szálig vakok! Mindenki érdeklődve fordult az érkezőhöz. Egyedül egy szempár ragadt rám és nem is eresztett. Az idegen kitárt karokkal igyekezett felém, mintha meg akarna ölelni. Régen már rég a karjaiba futottam volna, de ma már nem. Tudtam, hogy csak hátba szúrna és az sem érdekelné, ha meghalok. Milyen irónikus, mintha már megtörtént volna. Miért akarja a múlt megismételni önmagát?

*- Hiszen szeret! - csattantam fel hitetlenül.
 - Ő a szerelem kisistene! Azt kábít, akit akar - próbált meggyőzni Heraklész a tűz mellett.
 - Szerelmet vallott e helyen, két holdtöltével ezelőtt - pirultam el.
 - Nem szeret szívből - mondta. - A szeme vezeti a tetteit és téged teljesen az uralma alá vont.
 - A te szád hazudik. Amit mondsz mind keserűségből született - fordultam el.
 - Este meglestem, mikor te aludtál - kezdett bele egy történetbe. - Kiszökött a táborból. Nem azért fáradt mindig, mert nehezére esik a halandók közt élnie! Minden félholdkor kiszökik és egy erdei nimfával múlatja az időt és téged feledve, nem törődik semmivel. A minap azt súgta a szépségnek, hogy nem segít egyetlen halandónak sem. A leány kétkedve hallgatta a szavait, míg a Sztüx-folyóra nem esküdött - fejezte be mondandóját.
 - Nem hiszek a szavadnak, már nem - ráztam a fejem. - Ő szólít. - Hallottam meg szerelmem hangját. - Most itt hagylak, gondolkozz el azokon, amiket ma mondtál. Ha rájössz mit vétettél és becsülettel megvallod bűnödet, akkor talán figyelembe fogom venni máskor a tanácsodat. Salve! - Elindultam a hang irányába és nem is gondoltm akkor, hogy soha többé nem fogom látni barátomat.*


 - Hiányoztam? - vigyorgott úgy, mint aki soha semmi rosszat nem tett az életben.
 - Hello, Zorall vagyok az Árész bungallóból. Ismerjük egymást? - lépett mellém a srác és most az egyszer nem bántam, hogy megszólalt.
 - Hello, Erósz vagyok - fogadta el kelletlenül a felé nyújtott kezet. - Aphrodité és Árész fia.
 - Mit keres itt egy halhatatlan? - állt mostmár ténylegesen közénk Zorall. Merész dolog csak így letámadni egy istent.
 - Szóval igaz a hír, miszerint nem haltál meg - mélyesztette ezerszínű szemeit az enyémekbe. Rögtön elkaptam a fejem.
  Meg sem mozdultam, viszont mérges voltam a körülöttem lévőkre. Ők sem tettek semmit annak érdekében, hogy eltűnjön. Bámultam megmentőm fekete motoros kabátját, ami nélkül ritkán látom.
 - Jah, él és virul - tartotta a frontot mindenki helyett Zorall.
 - Azt látom - villant meg a tekintete, ami semmi jóval nem kecsegtetett számomra. - Miért nem szóltál, hogy itt vagy a világunkban? Évekig kerestelek - tett nekem szemrehányást.
  Összerezzentem a hangjától. Valahogy nehéz volt hinnem neki. Rég elvesztettem a hitemet benne. Nem azért, mert egy másik lánynak csapta a szelet, miközben a szemembe hazudta, hogy szeret. Nem, dehogy!
  Csak egy kérdés: Ha valaki kéri, hogy segíts neki, mert ha nem akkor meghal, te mit tennél?
Úgyvan! Segítenél, főleg, ha az állítólagos szerelmedről van szó. Ehelyett ő csak mosolyogva elfordult és kisétált az életemből.
" - Egyszer megérted!"
  Apa, most jött el az "egyszer". Ha nem zársz be abba az izébe, akkor már rég halott lennék. Sosem bíztál egy istenségben sem, hát, köszi apa.
 - Megváltoztál... - jegyezte meg.
 - Igen, tényleg - helyeselt Zorall. - Erósz nem a szerelem kisistene?
 - Pontosan, így ha nem akarod, hogy tönkre tegyem a szerelmi életed, akkor odébb állsz - mordult rá.
  Sosem szerette, ha kisistennek titulálták. Csakhogy Zorallt sem olyan fából faragták. Addig lépdelt hátra, míg nekem nem ütközött.
 - Szívesen látunk itt, de úgy tűnik nem mindenki - sandított rám, mire én a hátának döntöttem a fejem. A kezét nyújtotta, amit én el is fogadtam. Olyan természetes volt ez a mozdulat. Az arcomat a kabátjába temetve már nem is éreztem magam olyan ramatyul. Próbáltam rendesen venni a levegőt, mivel eddig észre sem vettem, hogy nem jutott a tüdőm oxigénhez. (Hogy én miket nem tudok?)
 - Örülök, hogy megismerhettelek - szorította meg bátorításként a kezem. - Kheirón, mi léptünk, majd folytatjuk a megbeszélést - fordult a tanítóm felé, akitől gondolom meg is kapta az engedélyt, mivel lassan elindult kifelé.
 - Remélem még találkozunk az ittlétem alatt! - kiabált utánam életem megrontója, ezzel jelezve, hogy nem tágít.
  Lassan haladtunk kifelé, kis lépésekben, hogy tartani tudjam a tempót. A fejemet még mindig a hátán pihentettem, mikor hirtelen megállt.
 - Köszi - motyogtam, büszkeségem félretéve.
 - Áh, az ilyen nagyképű alakokat úgy se csípem - fordult felém úgy, hogy nem engedte el a kezem.
  Átölelt, majd az államat két ujja közé fogva, maga felé fordította az arcom. Tipikusan olyan szemei vannak, amikben el lehet veszni. Én elvesztem. Egyre közelebb hajolt hozzám, majd mikor látta, hogy nem húzódok hátrébb. Megcsókolt. Először tágra nyílt szemekkel vettem tudomásul, hogy 2500 év után megvolt az első csókom, aztán szép lassan lehunytam a szemem. Nyelveink lassú táncba kezdtek. Esetlenül éreztem magam. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy én legyek a gyengébb. Furcsa volt elbújni hatalmas karjai közt, amik védtem engem minden egyes nap. Bár ezt az istenekért nem vallottam volna be. Lehetséges kicsit beleszeretni valakibe? Majd megkérdezem Nicot. Ő csak többet tud a szerelmeről! Nem? Ha most jobban belegondolok, akkor Zorallal vagyok. Hirtelen felindulásból megszakítottam a csókot és ellöktem magamtól. Biztos vagyok benne, hogy az arcom felvette a főtt rák színét. Hatalmasat ütöttem a bordái közé.
 - Te normális vagy? - engedtem ki magamból a levegőt. Reméltem, hogy arra fogja a vörösségem.
 - Fájdalmasan, de visszahoztalak - tapogatta - remélem törött - bordáját.
 - He? - néztem rá értetlenül.
 - Nem tudtam nézni, ahogy szenvedsz azzal a kisistennel - fordította el dacosan a fejét.
  Megálltam egy pillanatra. Igaza van. Egyedül ő segített, mikor senki nem mozdult.
 - Kössz... - fordítottam neki hátat. El akartam indulni, mikor utánam szólt.
 - Hol marad a jutalmam? - hallottam és hiába álltam háttal, száz százalékig biztos voltam benne, hogy önelégült képéről semmivel sem lehet letörölni a vigyort.
  Visszafordultam hozzá, odasétáltam, majd hiretelen felindulásból egy csókot nyomtam a szájára.
 - Köszönöm - néztem mélyen és pimaszul a szemeibe.
  Egy gyors hátra-arc után elfutottam. Még láttam a szemem sarkából, ahogy utánam nyúl, de nem zavart. Meg sem álltam a Hádész bungallóig. Hol vagy, Nico?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése