2014. június 16., hétfő

Vigyázz, a tesóim harapnak

Rina:


   Az életem szépen, nyugodtan kezdődött. Egészen addig, amíg két szőke fej bele nem sétált az magánszférámba, és aztán szépen elkezdtek ott rendezkedni. Én tizenkét éves voltam, az ikrek pedig tízévesek. A helyzet pedig igencsak egyszerű. A suliban gyakran voltak kiállítások, és minden egyéb. Ez volt az első, amin részt vettem, és egy kovácsolt vaskardot mutattam be. A markolata szépen volt díszítve, a hatás kedvéért egy borostyánkövet raktam bele. A kardon magán egy sárkány mintája futott végig. Akkoriban az volt a szememben a legszebb alkotásom. A szülők pedig nem nagyon akarták elhinni, hogy azt én készítettem. Meg úgy igazából a gyerekek sem. Állításuk szerint tuti, hogy kaptam segítséget. Valójában semmi ilyesmiről nem volt szó, teljes mértékben egyedül dolgoztam rajta. Anyát be sem engedtem a műhelybe. Egyes-egyedül egy ikerpár állt meg lenyűgözve a kard előtt. A szemem sarkából figyeltem őket, majd körülnéztek, és szétváltak. Gondolom elindultak megkeresni az alkotót, vagyis engem. Szépen visszaoldalaztam a kard mellé, és amikor percekkel később visszajöttek csillogó szemekkel néztek rám. Egypetéjű ikrek, nagyon hasonlítottak, én pedig hátrébb léptem egy kicsit. Túl eszelős volt a tekintetük, ez pedig egy kicsit megijesztett, hiába voltak nálam fiatalabbak.

 - Héphaisztosz lánya vagy! - mondták teljesen egyszerre. Én megráztam a fejem. Ismertem annyira a görög mitológiát, hogy tudjam kiről beszélnek, de ez hülyeségnek tűnt.
 - Nagyon nem, apám katona volt, és születésem előtt meghalt. - Legalábbis anya ezt állította, ha kérdeztem róla.
 - Esküszöm! Különben nem tudnál ilyet kovácsolni tizenkét évesen, túlságosan lehetetlen. Isteni csodák pedig vannak. Elviszünk Kheirón bácsihoz! - jelentette ki a fiú. 
 - Nem hiszek benne, még számomra a biblia is túl lehetetlennek tűnik - akadékoskodtam tovább.

 - De hidd el, hogy velünk kell jönnöd. A Félvértáborba, ahol mi, félistenek sajátítjuk el a szörny-ölés mesterségét. - Most a lány beszélt hozzám, az aranyszín szemeiben ugyanolyan csillogást láttam, mint a fiúéban. 

 - Szörnyek, félistenek, nem valósak. Csak túl élénk a fantáziátok, gyertek, megkeressük a szüleiteket - nyújtottam feléjük a kezemet.
 - Anya halott, Apának dolga van, mindig dolga van - sóhajtott a fiú. Hirtelenjében megsajnáltam őket. És még a nyakamon is maradtak, mert fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek két tízévessel. 
 - Sajnálom.
 - Ne sajnáld, ez a sors. Csoda, hogy téged még nem találtak meg a szörnyek, és anyukádat sem. Most azonnal velünk kell jönnöd! - Felváltva beszéltek, hol a lány, hol a fiú. Még mindig ijesztőek voltak valamilyen szinten. - Gyere! - kapták el a kezemet, és elkezdtek húzni, miközben hozták a kardot is, amit a kiállításra hoztam.
 - Mázlid van, hogy két ilyen profi szörnyvadász van melletted. Verhetetlen vagyok, az íjjal való lövésben - vigyorgott rám a kissrác.
 - Én pedig értek a kardforgatáshoz, így épp kapóra jön a kardod. Nagyon szép lett - mosolygott rám a lány. Még mindig nem éreztem magam biztonságban mellettük, de szorosan tartották a kezemet, és esélyem sem lett volna elfutni.
 - Anya ki fog akadni, ha nem érek haza időben. - A hangomba aggodalom szökött. Nem azért, amit kapni fogok még tőle, hanem azért, mert anya biztos keresni fog. Már most bűntudatom volt, hogy ez a két gyerek elrabolt engem. Jó, túlzottan nem ellenkeztem, de ha már ennyire élénk a fantáziájuk, akkor játszok velük egy kicsit.
 - Riley, az ott nem két sztümphaloszi réztollú madár? - nézett a kissrác jobbra. Én csak két egyszerű varjút láttam. Fogalmam sincs, hogy mi az a sztümpizé madár, de ezek biztos, hogy csak átlagos madarak voltak. 
 - Szedd le őket! Karddal semmire sem megyek náluk, az íjam a táborban maradt - szólt rá tesójára a Riley nevű lány. A fiú előszedett valahonnan egy íjat, és éppen lőni készült, amikor rászóltam.
 - Ne! Csak madarak - tettem a vállára a kezemet.
 - Nem látod őket? - kérdezte a száját lefelé biggyesztve.
 - Ryan, a madarak! - sikított fel Riley, én pedig az említett lények felé emeltem a tekintetemet. Két rézből készült fémlap repült el a fejem mellett, én pedig ledöbbenve néztem tovább az eseményeket. A madarak egyszerűen átváltoztak, és már bronzszínűek voltak, kicsit mintha mechanikusak lettek volna. 
 - Oké, oké - tért vissza Ryan a dolgához, és gyorsan lelőtte a két madarat. Szerencsére az utcán nem nagyon járt senki, így fel sem tűnt az embereknek, hogy mi történt. 
 - Most már hiszel nekünk? - bökött oldalba Riley.
 - Nehezen, de egy kérdés. Ez mi a franc volt? - néztem magam elé döbbenten. 
 - Velünk jön, most már biztos - jelentették ki egyszerre, és megint elkapták a kezemet, én pedig vonakodva, de követtem őket, bárhova is vigyenek, és bármilyen ijesztő is legyen.


   A történtek óta hét év telt el. A táborban töltött első pár hetemet Riley és Ryan társaságában töltöttem, aztán pedig szép lassan hozzászoktam a testvéreimhez. Először szokatlan volt az egész, főleg az, hogy mindannyian hirtelen vigyázni akartak rám, és mindenben segíteni, de aztán lassan rájöttek, hogy nincs szükségem túl sok segítségre.

  - Matt, indíthatod! - szólalt meg Christensen, ahogy végzett a szerkezet utolsó finomításaival. Nagyjából másfél hónapja dolgoztak ezen a cuccon, én csak két hete érkeztem a táborba, de azonnal belekontárkodtam a projektjükbe.
 - Oké, akkor valami jó kis dubstepet keresek - csillantak fel a bátyám szemei. Imádott új dolgokat kipróbálni. A zene elindult, a hangszóró és a mélynyomó megszólalt, és ehhez volt hozzákötve egy hőálló fémdoboz. A basszusra a lángok felcsaptak, majd ahogy a zene szólt tovább, alábbhagytak a tánccal, majd megint magasabbra emelkedtek. Most éppen a levegővel szórakoztunk, ahogy a mélynyomó megrezegtette a körülötte lévő teret, a lángok reagáltak erre. Vagy valami ilyesmi, nem túlzottan értem a mechanikáját, én már csak a kábelezésre értem ide.
  - Srácok - mosolygott ránk Matt. - Illetve lányok - pillantott felém. - Sikerült megvalósítani ezt a cuccot, neve még nincs, de képzeljétek el, hogy milyen menő hangulatvilágításként egy bulin. - Matt és Christensen lepacsiztak, a többiek pedig egy kisebb tapssal jutalmazták őket. Aztán visszatértek ahhoz, amit csináltak. Mindig éppen mást. Yale valami aprócska izét szerelt össze, amihez többnyire fogaskerekeket használt, Lewis arra várt, hogy olvadjon a fém egy kardhoz, Aaron pedig franc tudja mit csinált, de ő mindig csinált valamit. 
  Az egyik kanapéra elégedetten dőltem hátra, és a két bátyám pedig bedőlt mellém. 
 - Szép munka - mondta Matt, majd ásított egyet. - És most ideje mennem aludni, mert tegnap óta le se hunytam a szemem.
 - Kell neked annyit éjszakázni - vontam vállat. Mindig ez volt, ha egy szerkezetet, vagy valamilyen fegyverzetet meg akartunk valósítani, akkor addig nem aludtunk, amíg kész nem lett. Héphaisztoszos átok, mindannyian ilyenek vagyunk.
 - Inkább te miért nem éjszakáztál velünk? Gyorsabban kész lettünk volna - bökött vállon Christensen. Az arcán egy levakarhatatlan, de álmos vigyor ült.
 - Mert nekem van egy kis eszem, és tudom, hogy az éjszaka alvásra való. - Valamikor hajnali négy körül én elmentem és aludtam egy kicsit, hat óra bőven elég volt, így tízkor már fent voltam, és segítettem Chrisnek átkötni néhány kábelt. Matt pedig valamit a mélynyomón bütykölt. Az Istenekre mondom, csoda, hogy még meg tudta javítani azt a mélynyomót. Nagyjából tizenötször kellett megjavítani, úgy egy hónapon belül. Már igazán kéne venni egy újat, de akkor már egy erősítőt is kéne, mert az 5.1-es hangfalak is fel fogják adni a szolgálatot. Hangosan hallgatjuk a zenét, nem értem, hogy ezzel mi a baja a hangszóróknak.
 - Asszem itt hagylak titeket, és megyek sétálok egy kicsit, mert ma még nem láttam a Napot - dörzsöltem meg a szemeimet. Felszaladtam a műhelyből a szobákhoz. A szekrényemhez léptem, kikaptam onnan egy fekete trikót, és felvettem. Lent a műhelyben iszonyatosan meleg van, így a srácok póló nélkül szoktak lenni, általában rövidnadrágban, én pedig melltartóban és szintén rövidnadrágban. Így a kényelmes. Azután a meleg után a Napon lenni nem is olyan rossz dolog, határozottan hűvösebb van odakint, mint lent, nálunk. Kiérve a bungaló elé, vettem egy mély lélegzetet, fogtam a fülhallgatómat, és elindítottam egy metál számot. Elindultam a tópart felé, és csak percekkel később eszméltem fel a hörgésből, amikor Riley megböködte a vállam.  Zavartan kaptam ki a fülhallgatót a fülemből, és mosolyogva fordultam a szőke lány felé.
 - Mizu? - kérdeztem tőle. Tudtam, hogy pár napja egy küldetésre indultak, amiből igencsak gyorsan visszakeveredtek a táborba.
 - Hát, túl sok minden, szerintem el sem mesélem az egészet. Igazából azért jöttem, mert ott van Hektor - mutatott az adott irányba.
 - Árészos srác? Sok jót nem kecsegtet - néztem rá Hektorra.
 - Szerintem sem, hülye egy banda, főleg az edzésük. Alex reggelig futtatta a srácot - mondta gúnyosan.
 - Az szép, annyit futni - gondoltam bele. Mindig is utáltam futni, és csak akkor vetemedtem rá, ha nagyon muszáj volt.
 - Nem nagy cucc, csak jó kondiba kell lenni, ettől függetlenül rajta kívül nincs még egy barom, aki tényleg reggelig fut - rázta meg a fejét, amolyan „menthetetlenek” stílussal. 
 - Na, mit is akarsz Hektorral? - tereltem vissza oda a témát, ahonnan kiindultunk.
 - Ja, tényleg. Szóval bejössz neki - vont vállat. Zavartan pillantottam a srácra, oké, jól néz ki, de nem éppen az esetem. - Csak gyáva kutya, és nem meri ő elmondani. - Nos, Riley és a megértés két külön dolog lesz örökké. Szerintem én sem mertem volna elmondani.
 - Nem is ismerem őt - pillantottam vissza a szőkeségre. 
 - Hát, majd megismered, de ha végül úgy döntesz, hogy összejössz vele, ne felejtsd el neki megemlíteni, hogy öt fiútesód van, mind arra várva, hogy végre széttéphessék a kicsi hugicájuk új pasiját. - Erre a mondatra muszáj volt felnevetnem. Többek közt azért, mert Rileynak teljesen igaza volt, másfelől elképzeltem a helyzetet, ahogy kinyitjuk a bungalóajtót, a tesóim meg vörösen égő szemekkel kiszabadulnak, és Hektor nyomába erednek. - Na, és most, hogy nevettél egy jót - zökkentett vissza a valóságba Riley. - Beszélgessünk még egy kicsit, hagy húzzam Hektor agyát. - Egy gonosz mosoly jelent meg az arcán.


  Kegyetlen vagy drága barátnőm, kegyetlen.
  Végül elmesélte, hogy mi történt velük a küldetésen meg, hogy fingjuk nincsen arról, hogy most mi lesz. Nekem sincsen, de érzem, hogy a közeljövőben sok harci eszközt fogok még kovácsolni.


 - Szóval? - kérdezte csillogó szemekkel Hektor, ahogy Rileyval odasétáltunk hozzájuk.
 - Elmegyek veled randizni, de egy esélyed van. Több ok miatt is, főleg azért, mert Árész gyerek vagy. - Egyelőre még nem szándékoztam megemlíteni neki azt, hogy a tesóim miatt van csak egy esélye. Fogjuk inkább arra, hogy Héphaisztosz haragszik Árészra, tök jogosan. Végülis a felesége vele csalja őt. 


~ A szerkezetet, amit Rináék készítettek, így kell elképzelni.

4 megjegyzés:

  1. Sziasztok!Nagyon jó a blogotok, tetszik!Én is szeretnék írni egy PJO fanficet,de még nincs ötletem mi leggyen a fő cselekményszál.Tudnátok adni tippeket?
    Ui.:néhány ötletet vennék a blogotokból, nem baj?

    Előre is köszi!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi, hogy írtál. Sok sikert a ficedhez. Miket vennél el? Csak tudod nagyon sokat dolgoztunk az alap sztorin és szeretném tudni. :) Jah, és a tippek: Legyél őrült! :D

      Törlés
  2. Köszönöm!!!Hát a 2500 év múlva visszatérő lányt ha nem gond.
    És oké, az leszek!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óh! Szóval Hádész lánya/fia (karaktertől függ) vagy te is! :) Hát... Rendben. Csak kérlek tényleg ne túl sokat vegyél el belőle. Hannah az én karakterem, így én adhatok rá engedélyt, de ha másik szereplőktől szeretnél ötleteket, akkor az már nem az én területem! :)
      Köszi, hogy olvasol és írsz!

      Törlés