Izabella:
Annabeth arca kúszott a látóterembe.
- Jól vagy? - aggódott az állapotomért. Csak egy bólintásra futotta. - Megbeszéltem Kheirónnal, hogy haza viszlek és beszélek a szüleiddel.
- Apával - javítottam ki őt ösztönösen. Budai Bianka már nem az anyám.
Percy összenézett a lánnyal, majd segített felállni a földről.
- Mikor indultok?
- Most - vágtam rá, mert nem tudom mit csinálhat most apa.
Annabeth-ék beültettek egy taxiba, megint. Bemondtam az úti célt és már száguldottunk is haza. Nagyon hosszúnak tűnt az út, de szerintem nem is volt annyira kibírhatatlan. Annabeth mindent elmondott, amit tudom kellett. Hálát adtam az... Isteneknek? Hogy Kheirónt le tudta beszélni, mert ezaz izés küldetés nem jött volna jól rögtön első nap. Először fel kell fognom, hogy mi történiik körülöttem, azán dönteni.
- Megérkeztünk - jelentette ki a sofőr.
Kikászálódtam a taxiból és az ajtóhoz léptem. Annabeth mögöttem állt és bíztatóan mosolygott rám. Még a kilincsre sem tettem a kezemet, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és apa aggódó arcával találtam szembe magamat.
- Te jó ég - ölelt magához szorosan. - Hol voltál?
- Ezt bent kéne megbeszélnünk - jelentette ki a szőke lány és beljebb lépett.
Éreztem, hogy egy hosszú beszélgetés következik. Nagyon hosszú.
Két órával később:
- Szóval arra kérsz, hogy engedjem el a lányomat egy olyan táborba, ahol félig ember-félig isten gyerekek élnek és nem is biztos, hogy látom még őt valaha? - foglalta össze a beszélgetést apa.
- Körülbelül ez lenne a felállás... - húzta el a száját Annabeth.
- Szó sem lehet róla!
- Na de apa! - vágtam közbe.
- Semmi de! Nem mész sehová! Egyszer már elvesztettelek, többet el sem foglak engedni - köttte az ebet a karóhoz.
- Egyszer élhetném végre úgy az életemet, ahogy én akarom és te ebbe is beleszólsz? - csattantam fel. - Több éven keresztül elviseltem, hogy ki se tehettem a lábamat a házból egyedül. Tudom, hogy sokat kérek, de könyörgök apa! Én már döntöttem és el fogok menni a Félvér Táborba. Ha tetszik, ha nem! - Siettem ki a szobából, mert nem akartam látni apám csalódott arcát. Felszaladtam a szobámba és lassan, átgondolva minden egyes mozdulatomat, kezdtem pakolni a cuccaimat egy nagy táskába. Ahogy egyre kevesebb volt a hely a bőröndbe, úgy bennem is egyre kevesebb lett a kétely, miszerint mégse menjek. Eldöntöttem és már nem fogok változtatni semmin. Egyszerre kopogásra lettem figyelmes.
- Apa vagyok, bejöhetek? - nézett be apa az ajtón.
- Gyere - bólintottam oda se figyelve.
- Elbeszélgettem az új barátnőddel.
- Az ÚJ barátnőmmel? Apa egy barátnőm sincs azért, mert bezárva élek már jó pár éve - vágtam neki oda.
- Izabella, kérlek hallgass meg - ült le az ágyamra. - Az a helyzet, hogy az a helyzet, hogy az a...
- Helyzet? - nevettem fel, egy régi poénunkon.
- Igen - mosolyodott el ma először. - Nehéz téged elengedni, te mindig is az én pici lányom maradsz. Örülök neki, hogy rájöttél miért látsz olyan dolgokat, amiket a többség nem, de akkor is kissé sántít ez a sztori - mondta egy levegővétellel.
- Apa te nem láttad azt, amit én. Itt tényleg léteznek Istenek - néztem rá áhítatosan.
Oda sétált hozzám és átölelt, majd mielőtt elsírhatta volna magát elengedett.
- Szóval - sóhajtott -, tartottad az eget?
- Annabeth mindent elmondott?
- Igen és igen.
- Mi a második igen? - Nyeltem egyet.
- Igen, elengedlek egy helyre, ahonnan nem biztos hogy élve térsz haza, egy feltétellel! - emelte fel mutató ujját.
- Mi lenne az? - kezdtem egyre izgatottabb lenni.
- Ha minden héten értesítesz, hog élsz, vagy halsz - nézett oldalra apa.
A nyakába ugrottam, hiszen tudtam milyen nehéz volt ezt a döntést meghoznia, de értem megtette.
- Szeretlek apa és akármi történik, értesítelek - ígértem meg neki és még nem is gondoltam bele, hogy mennyi lesz a telefon számlám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése