Nélküled tovább...

 Alex:

Amikor magamhoz tértem azt sem tudtam,hogy hol vagyok. Eltelt még legalább öt perc amikor rájöttem,hogy a gyengélkedőn fekszem és rohadtul fáj a bordám. Valami nehezet is éreztem magamon. Elfordítottam a fejem, majd megpillantottam Hektort. Csak bámultam,ahogy lélegzik. Az elmém teljesen üresnek éreztem, neki pedig volt valami nyugtató a jelenlétében. Bár nem sokáig tartott ez a fellegek közti érzés. Sorjában törtek elő képek formájában a tegnap este történtek. Egyre szaporábban kezdtem el venni a levegőt és úgy éreztem,hogy megfulladok. A szívem égett, a bordám hasogatott, könnyeim pedig záporoztak.

- Alex! – kelt fel a sírásomra az éjjeli őröm, majd átölelt. – Fáj valamid? Hozzak neked bármit is?

- A halálra van gyógyírod? – néztem a szemébe. Láttam rajta,hogy bántja ez az egész. Az együttlétünk, Jake öngyilkossága és a fájdalmam.

- Sajnálom.

- Itt már a sajnálat nem segít –szipogtam. – Különben is, ez nagy részben az én hibám volt. Ha nem hitetem el vele,hogy már nem szeretem… - kapkodtam a levegőt, de közbevágott.

- Ne, Alex! – szorított erősebben én pedig egyre nagyobb dühöt éreztem.

- Hagyj békén – szólaltam fel erőteljesebben.

- Nem foglak itt hagyni.

- Takarodj már innen! – ordítottam.

- Úgy néz ki kénytelek leszek a Ryan által ajánlott módszert alkalmazni rajtad.

- Te meg mi a faszról beszélsz?

- Erről! – a kis szekrény fele nyújtotta a karját, én meg próbáltam szabadulni a fogásától. Néhány másodperccel később egy tűszúrást éreztem a jobb karomban.

- Te most… benyugtatóztál? Ez most komoly? Nem bírsz el velem nyugtató nélkül mi? – nevettem fel. – Gyáva vagy.

- Nem tudod, hogy mit beszélsz. Nem vagy önmagad.

- Nagyon is képben vagyok! – markoltam meg az arcát a két kezemmel. Farkasszemet néztünk néhány percig,mikor hirtelen álmosság fogott el. A homlokom a homlokára hajtottam. – Franc beléd. - Ez nem csak nyugtató?

- Igazából ez altató – csókolta meg a homlokom. – Jó éjt Alex! Mikor legközelebb felébredsz, ne ölj meg.

- Az első alkalommal, ahogy kinyitom a szemem, leszúrlak – dőltem rá teljesen, majd álomba zuhantam. 

***

 Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor újra kezdtem magamhoz térni és egy beszélgetésnek lettem fültanúja. Ugye milyen találékony vagyok? Hiszen szemtanúja nem lehetek, akkor észrevennék, hogy már magamnál vagyok.  Szinte suttogva beszéltek. Az egyik hang Hektorhoz tartozott a másik pedig Ryanhez.  

- Felébredt már?

- Igen, egyszer – mondta Hektor búsan. -  De alkalmaznom kellett az altatót.

- Teljesen ki van fordulva magából igaz? Hallottuk a kiabálását.

- Még én sem tudom felfogni ezt az egészet, nem hogy ő – szisszent fel.

- Figyelj, nem akarsz pihenni egy kicsit? Majd én itt maradok és vigyázok rá –ajánlotta fel legjobb barátom a segítségét.

- Nem kell Ryan, de azért köszönöm. Úgy sem tudnék aludni.

- Jól van, ha bármi van nyugodtan szólj. Egyébként még fájlalni fogja egy darabig a bordáját. A csontot összeforrasztottam, de néhány napig még nem fog elmúlni a fájdalma.

- Köszönök mindent – szólalt meg a féltestvérem lágyan. Még pár másodperc eltelt mire hallottam egy igen halk ajtóbecsukást. – Tudom, hogy fent vagy Alex.

- És mégis honnan? – nyitottam ki a szememet is végre.

- Tehetség – jelentette ki büszkén. Némán néztem rá, na meg persze azzal a bizonyos „hát ez hülye” nézésemmel, amit már annyira jól ismert. – Megnyugodtál már? – tért el a témától.

- Azt hiszem. Vagy még csak kábult vagyok, de biztosíthatlak,hogy nemsokára lenyakazlak. Hiszen mondtam – felnevetett. – Ne nevess, ezt halál komolyan mondom.

- Arról már lekéstél – nézett mélyen a szemembe, amibe belepirultam.

- Semmi sem késő.

- Ez igaz,de azt mondtad,hogy az első adandó alkalommal,ahogy kinyitod a szemed – vigyorodott el a kötekedés mestere.

- A kínzásod akkor későbbre halasztom, jelenleg túl erőtlen vagyok.

- Ahogy kívánod, úrnőm – kacsintott rám.

- Te nem vagy magadnál.

- Lehetséges – hagyott egy kis szünetet, majd folytatta. – Hogy érzed magad Jake miatt?

- Már nem robbanok a gondolattól, ha erre célzol.

- Erre is.

- Nem fogok kertelni. Rohadt szarul vagyok – hajtottam le a fejemet. – Egyszer olyan mintha nem is történt volna semmi és itt viccelődök veled, de közben meg belül szétmar a bűntudat,hogy egyáltalán jól tudok szórakozni.

- Azt hiszem valahogy így vagyok vele én is.

- Mikor lesz a temetése? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

- Amikor te szeretnéd. Kheiron rád bízta.

- Elmennél mindenkinek szólni, hogy ma este indítjuk el útját az Alvilágba? – néztem rá könnyes szemekkel. Habozott, tudtam, hogy nem szívesen hagy magamra. – Kérlek. Nem csinálok egyedül butaságot, vagy küld be Ryant.

- Rendben van. Behívom hozzád –állt fel, majd szépen lassan kisétált az ajtón.  Nem telt el sok idő,míg végül kopogtak az ajtón.

- Szabad! – mondtam a lehető leghangosabban.

- Szia! – köszönt napsugárfiú és belépett a szobába.

- Szia!

- Hogy vagy? – nézett aggódóan.

- Hála neked jobban.

- Úgy értem lelkileg.

- Nem túl jól – vallottam be neki,de többet nem tudtam mondani,különben zokogásban török ki.

- Ha sírni szeretnél itt a vállam – mutatta felém, én pedig nevetésben törtem ki.

- Szeretlek Ryan.

- Ajajj, ezt meg ne hallja valaki más is! Vagy valakik?  – kacsintott rám, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

- Jó, hogy itt vagy – jelentettem ki megkönnyebbülve.

- Ezért vannak a barátok nem?

- De.

- Jól hallottam, hogy ma este szeretnéd megtartani a temetést? – nézett rám kérdőn.

- Igen. Jake megérdemli,hogy ne várakozzunk.

- Nem szeretnél még egy kicsit pihenni?

- Pihenhetek még eleget – szorítottam meg a kezét.

- Rendben van, ha te ezt szeretnéd, én tiszteletben tartom.

***

Néhány óra múlva már talpig feketébe voltam öltözve és az ablakon bámultam kifele. Mindenki gyülekezett odakint és várták a szertartást. Még pár perc és ki kell mennem hozzájuk. Ki kell mennem a tömegbe, eljátszani,hogy nem is vagyok olyan rosszul, meggyújtani Jake halotti leplét, majd tovább lépni. Hiszen így szokott ez lenni nem? Ez az élet körforgása.

- Min merengsz ennyire drága csillag? – a hátam mögül jövő hangtól megborzongtam. Azonnal megfordultam. – A-Arion? Mit…

- Mit keresek itt? – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Jöttem részvétet nyilvánítani, bár nem annyira sajnálom. Végre nem liheg a nyakadban és kurvára nem tud megvédeni többet.

- Egy szemétláda vagy.

- Lehet, de visszahoztam neked a nyakláncodat – lógatta elő a kezéből.

- Miért adod vissza? Ezzel még megölhetlek.

- Fogadd kegyeleti ajándéknak – rántotta meg a vállát. – Egyébként meg kétlem, hogy meg tudnál ölni. Azóta már sokkal erősebb lettem – lökött neki a falnak hirtelen.

- Mit akarsz? – fújtattam.

- Oh, Alex. Nagyon is jól tudod – kezdte el csókolgatni a nyakamat.

- Undorodom tőled – húztam be neki egyet, amitől hátra tántorodott így ki tudtam szabadulni a mocskos aurájából. Nevetni kezdett. Őrült volt a nevetése, szinte már démoni.

-  Találkozunk a fronton, drága szívem – hajolt meg előttem,majd köddé vált. Önelégült barom, de legalább visszakaptam tőle a kardom. Hiányzott már.

- Alex, jól vagy? – rontott be Hektor.

- Amennyire kell, jól.

- Zajt hallottam és mintha valaki egy sátáni kacajt ejtett volna el, na meg rossz érzésem is volt- húzta össze a szemöldökét.

- Minden rendben van.

- Megtaláltad a nyakláncodat? – furcsállta. Ajajj. Erre mit találok ki?

- Itt volt az ágy alatt. Ebben a szobában voltam akkor is amikor elvesztettem a gyermekem, lehet,hogy leesett a nyakamból és …

- Alex! Tudom,hogy Arion vette el aznap. Itt volt? – sötétült el a tekintete.

- Igen –vallottam be. – Eljött, visszaadta a nyakláncot, én behúztam neki és már itt sem volt.

- Miért kellett behúzni neki? – tette keresztbe a karjait. – Bántott? Rád nyomult? Megölöm.

- Nem! Vagyis, majd elmesélem, ígérem, de most kérlek, menjünk. Túl akarok esni ezen.

***

Lassan lépdeltem oda Jake holttestéhez. Az egész testét a halotti leple borította be. Annyira sajnálom szerelmem. Kérlek, bocsáss meg nekem. Remélem jó sorsod lesz odalent az Alvilágban.

- Köszönöm, hogy mind itt vagytok – néztem a tömegre. –Nem igazán készültem búcsú beszéddel, de tudok egy verset, amit még a nagymamám tanított,hogy ezt mondjam el az ő temetésén is. Nem egy hosszú vers, de elég szép:  

Nélküled tovább

„Mint az eldobott csikk,

mit cipő tapos porba,

mint nyári esőcsepp,

mely hull forró betonra,

mint magányos, üres pad

tóparti fövenyen,

mint leszakadt fűszál

hideg köveken,

úgy élek én nélküled tovább.”

Most a lepelégetés következett. Gyerünk, Alex. Erős vagy hozzá. Megfogtam az égő fáklyát, ami már gondosan elő volt készítve.  Jake élettelen teste felé tartottam,majd egy lassú mozdulattal meggyújtottam. Azonnal lángra kapott. A lábam már nem bírta tovább, képtelen voltam állva maradni. Összeestem és csak peregtek a könnyeim. Most tört ki belőlem a bőgés, a fájdalom, hogy többé nem láthatom. Akármennyire próbáltam erős maradni, nem ment. Ezt nem lehet erővel kibírni. Az utolsó emlékem az, hogy valaki odajött átölelni,aztán csak elvesztem a sírásban. A sírhely pedig egyre nagyobb lángokban állt.