2016. február 13., szombat

Mirror


Hannah az ágyon feküdt és már csak a szaggatott légzésén lehetett észrevenni, hogy sírt. Erósz még mindig ott volt vele és őt ez megnyugtatta. Utált egyedül lenni.
 - Igazából, csak elköszönni jöttem - mondta a kisisten és nem nézett a lányra.
 Hannah csak ráemelte sírástól feldagadt szemeit és egy nagy levegőt vett.
 - Nem bírod itt sokáig - motyogta rekedt hangon.
Egy ideig csak ültek némán.
 - Nem szeretnél velem jönni? - Kérdezte meg hirtelen Erósz, mire Han csak meglepődve felkapta a fejét.
 - Oda? Biztos nem - válaszolt szomorúan. - Nem éltem még eleget itt.
 - Mindegy, számítottam rá. - Kelt fel az ágy széléről.
Han nem akart még egy valakit elveszíteni, így barátja után nyúlt.
 - Megint kisétálsz? - csuklott el a hangja.
 - Hannah túlságosan szeretlek ahhoz, hogy itt maradjak. - Fordult hirtelen hévvel a lány felé az istenség.
Döbbent csend vette át a szavak helyét és a pillanatba fagya, egyszerűen csak elvesztek a múltba, ami olyan régóta lógott a fejük felett.
 - Akkor miért hagytál ott? Miért nem segítettél anyán? - Vágta Hannah a sérelmeket a fejéhez. - Miért tettél esküt annak a nimfának?
 Erósz meglepődött a hirtelen kitörésen.
 - Akkor azt hittem, hogy minden az enyém lehet. Nem gondoltam volna, hogy pont azt nem kapom meg, amit a legjobban szeretnék. Téged. - Mászott vissza a lány mellé, miközben a kezét szorongatta.
 - Könnyű célpont lehettem a nyiladnak - morogta Hannah és nem nézett a másik szemébe.
 - Soha! - Csattant fel hirtelen Erósz. - Soha nem használtam rajtad egyetlen varázslatom sem.
Döbbenet vette át a harag helyét a lány arcán, majd lassan elmosolyodott.
 - Köszönöm.
Ismét rájuk telepedett a némaság. Ez az a fajta volt, mikor mindent meg lehet bocsátani a másiknak és barátságosan lehet elválni egymástól.
 - Még a vallomásom után se jönnél velem? - Tette fel bizonytalanul a kérdést.
 - Erósz, nézz rám! Nem vagyok az, aki voltam - Nyúlt egy zsepiért.
 - Én csak. - Hatalmasat sóhajtott. - Szeretlek valamiért.

A hangja elhalkult és mintha egy pillanatra meg is remegett volna. Nem volt benne biztos.

 - Zorall... Ő - kezdte, de hirtelen közbe vágott a másik.
 - Jól leszek - bólintott és próbált meggyőzően viselkedni.
 - Ő tényleg szeretett - mondta Erósz, ezzel még egy tőrt forgatva a lány szívében, és felkelt. - Remélem egy másik életben máshogy döntesz.
Hannah most mosolyogva nézte végig, ahogy kisétált a bungalóból, majd ő maga a tükör elé lépett és egy pillanatra ráismert régi önmagára. Elmosolyodott, és elfelejtett minden gondot. Majd egy hirtelen mozdulattal, ököllel széttörte a még mindig mosolygó tükörképét. 

A kezéből kiszedett pár szilánkot és fertőtlenítés után bekötötte. Nem akart az Apollónosokhoz menni, hogy meggyógyítsák. Érezni akarta a fájdalmas lüktetést a kezében, hogy emlékezzen. Így is volt a többieknek elég dolga. A lepelégetésre felvett egy egyszerű fekete nadrágot és egy bő, szintén fekete pulcsit. Nem akart kiöltözni egy temetésre. Hiszen ez náluk annak számított. Abby és a kicsi meghalt. Ray eltűnt, Zorallt pedig átszállították a helyi kórházba. Igazából a lány nem fogott fel semmit az egész "szertartásból". Hallott valami zavargást és még a halvány tűz fényére is emlékezett, de arra nem, hogy hogyan került a gyakorlópályára. Lassan sétálta körbe a tábort. Az erdő felé vette az irányt, hiszen ott talán most egyedül lehetett volna. Aztán rájött, nem túl okos ötlet ilyen időkben egymagában ott lenni. A hó még mindig hullott és nem tudott rájönni mi okból. Augusztus végén? A lány érette, hogy külön időjárással rendelkezik a tábor, de nem illett a képbe ez a váltás. Mindegy, most már teljesen mindegy. A lepel égetésnek vége volt már egy jó ideje, és azóta igencsak az éjfél felé haladt az idő. Nem tudott aludni és amúgy is sokkal jobban szeretett este fent lenni, mint reggel. A gondolatok pedig amúgy se hagyták volna nyugodni. Ilyenkor mindig azt kívánta, hogy bárcsak kikapcsolhatná őket. Csak néha, egy-egy alkalommal, mit mondjuk a mostani. A fejében ott volt a széttört tükör, amit nem tudja még, hogyan magyaráz meg Niconak. Aztán Zorall, akinek nem sok esélye volt, ha már a nektár se hatott nála, végül pedig Erósz, akivel kibékültek. Mégis ott lógott a levegőben a háború illata, amit mindenki érzett. Egyre feszültebb lett a tábor és a kiürítés után tényleg kevesen maradtak. Nico sem ment el, de ez a lány szerint inkább egy szőke srácnak volt köszönhető, mint neki. Zorall. Mindig visszatérnek ide a gondolatai. Mi is volt az, amit Erósz mondott? "Ő tényleg szeretett." Hát ez igazán nem segített Hannah lelkiállapotán. Ő vajon szerette annyira az Árész srácot, amennyire megérdemelte volna? Túl sokáig volt bezárva, és ezt most érezte meg igazából. Nem emlékezett milyen szeretni. A tudat, hogy elvette Zorall -lehetséges- utolsó hónapját úgy, hogy igazából nem is szerette, hatalmas bűntudatot keltett benne. A szemébe ismét könnyek szöktek és fázni kezdett, olyan...
 - Lady, csak nem te vagy? - hallott hirtelen egy hangot a háta mögül, így gyorsan letörölte a könnyeit.
 - Will? Te itt? - fordult az érkező felé.
 - Rendben vagy? - nézett gyanakodva a lányra, aki csak némán bólintott. Félt, hogy ha megszólal, akkor elsírja magát.
Will megvonta a vállát.
 - Ha akarod úgyis elmondod - mosolygott. - Ha meg nem, akkor nem rám tartozik.
Hannah csak nézett maga elé és észre se vette, hogy mikor folytak végig az első könnycseppek az arcán. Átölelte magát, hogy ne hulljon darabokra, miközben belül zokogott.
 - Csak fáj - suttogta Hannah és hagyta, hogy a másik közelebb menjen és átkarolja.
 Ismét az a fajta némaság uralta a környéket, amit Hannah szeretett. Nem kínos és még csak nem is zavarja meg semmi. Hádész lánya nem esett szét, mert volt ott valaki, hogy összetartsa. Még így is, hogy alig néhány alkalommal találkoztak érezte, hogy bízhat benne. Lassan felnézett rá, miközben kezével letörölte a sós cseppeket.
 - Köszi - motyogta.
 - Mit csináltál a kezeddel? - kapott az összecsapott kötéshez Will. - És ne hazudj.
Néhány helyen már át is ázott a géz.
 - Széttörtem egy tükröt - sóhajtott nagyot a lány.
 - Nem vagy komplett - vigyorgott rá a srác vidáman.
 - Te mondod, Jézus? - nevetett fel ma először Hannah és Will kezére mutatott.
 - Most erre mit mondjak? - kérdezte álszenten. - A csodálatos szó gyenge kifejezés rám. A szótárban velem magyarázzák a "tökéletes" fogalmát.
Hannah tiszta szívből nevetett.
 - Az én nevem csak a "szerencsétlen" mellett lehet - mosolygott a lány. - Nem cserélnénk helyet?
 - Áh, megtisztelsz az irigységeddel, de nem tudom viszonozni - dobta hátra nemlétező haját.
Sokáig csak álltak egymással szemben és nevettek. Hiszen mindketten tudták, hogy a nevetés megmérgezi a félelmet és így sokkal könnyebb mindent átvészelniük.
 - Rendben. Egyezzünk ki valamiben - kezdett bele Will miközben elindultak a bungalók felé. - Te szeretsz engem, én meg szeretem magam.
 - Lehetetlen alak vagy William - mosolygott rá a lány.
 - Legyek csak Will, rendben Lady? - hajolt meg hülyéskedésből.
 - Természetesen - pukedlizett egyet a lány, majd elköszöntek egymástól. Ideje aludni, hiszen egy háború van a nyakukon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése