2015. április 7., kedd

Egy baszott nagy sárkány

Ace: 

Ritka pillanataim egyike, mikor képes vagyok valakit  totál kihozni a sodrából. Ezt viszont a kicsit visszahúzódó természetem miatt, nem nagyon nézik ki belőlem, pedig ha kell, mestere vagyok a szakmának. Ezt a leginkább Alex és Arion tapasztalta meg. Mondjuk, magamtól sosem tudok annyira idegesítő lenni, hogy olyan reakciót váltsak ki a többségből mint az említettek, de ők ketten, már nem egyszer kentek a falra emiatt. Meg ugye, mikor még emberi méreteim voltak, ezt egyszerűnek is lehetett nevezni. Jut is eszembe... Arion meg hol a bánatban lehet? Ha csak a bungalóban ücsörgök és bambán nézek ki a fejemből, úgy sosem fogom megtudni. 
Éppen nyitnám az ajtót és mennék ki a többiekhez pakolni, mikor eszembe jut a pulóverem és visszafordulok érte. Mondjuk harminc fok van, de pont hogy nem érdekel. 
Ahogy húzom fel az karomra a ruhadarabot, a kilincs hangjára leszek figyelmes, amint a zár nyelve kipattan a keretből. Nem fordultam meg, biztos vagyok benne, hogy csak az egyik tesó jött be.
 - Van ide bent valaki? - kérdi egy női hang és becsukta maga mögött sz ajtót. Az hogy csukta, erős túlzása a megtett mozdulatnak. Konkrétan bebaszta azt a szerencsétlen fa ajtót, de úgy hogy az majdnem kiépült a keretből. Megijedni? Nem. Volt időm megszokni az efféle üdvözléseket, míg Martynnal éltem.  Az ajtó csapódás körülbelül akkor érte el ezt a szintet, mikor a tudtára adtam, hogy tovább állnék. Nem t'om mi baja volt akkor. Nagyon jól tudta, hogy esélytelen az ott maradás. Így is több mint három hétig maradtam vele Csehországban. Foghatnám arra, hogy ingyen volt a szállás meg a kaja, de volt azért ott valami "komolyabb" is. 
 - Nincs - teszem a fejemre a kapucnit - Csak én - mondom és a hang származtatója felé fordultam. Meglepetésemre egyáltalán nem egy szőke folt állt az ajtó előtt. Az ő hajszíne a közelében sem járt a szőkének az enyém meg még inkább, de én festem. Az alacsony, de erős alkat és húzott szemek, csak egyetlen személyhez voltak köthetők.
 - Hallottam, hogy visszatoltad a képedet - kezdődik... - Hol a jó büdös francban jártál két évig?! - lépegetett felém magabiztosan.
- Én is örülök, hogy viszont láthatlak, Alex - mondom monoton hangon és feltűrtem a pulóver ujját a karomon.
 - Ki mondta el, hogy itt vagyok? - kérdeztem, de ő ez figyelembe se véve állt elém.
 - Miért nem szóltál, hogy visszajöttél? - ütött a vállamba barátságosan... akarom mondani, Alexesen.
 - Egy, nem kérdezted, kettő, ez fájt! - mondom nyugodt hangon és pimasz vigyorral az arcomon.
 - Akkor nyüszíts! - parancsolt rám mire hosszan és vékony hangon ejtettem ki egy "áú" -t. - És mi az, hogy Will összetörte a lelkivilágodat? - hozta fel a számomra egyáltalán nem kellemes témát. Egyáltalán miért érdekel? Én nem is akartam összejönni Willel... illetveee...
 - Az egy olyan történet, amit csak Ryannel kívánok meg megosztani és... - és csak ő vagy, Will mondhatott neki erről bármit is - ...mit mondott neked? - kérdeztem és fejben már megöltem mindkettőt.
 - Ki? - kérdezte, játszva a tudatlant.
 - Will vagy Ryan - förmedtem a lányra, aki mindenféle reakció nélkül figyelt.
 - Semmit... - Persze...- Mellesleg hiányoltunk - mondta és félrenézett.
-  Jah... - vontam vállat.
 - Aztán leszartunk - nézett rám ismét gonosz mosollyal az arcán. 
 - Kac-kac, szakadok. 
 - Mint mindenki - mondta, közben menekülési útvonalakat kerestem, mert Alexet ismerve, nem fog leszállni rólam, míg minden szaftos kis részletet meg nem tud erről az ügyről, de pechemre a sarokban vagyunk, ahonnan nincs sok kiút. - De most komolyan! Hol voltál? - kérdi újra.
 -Volt köze... - lassan lehajoltam az ágy mellé, hogy kihúztam alóla a bőröndömet és elővegyem a kesztyűmet- ...ehhez. - fejeztem be a mondatokat és miután felegyenesedtem, a kezébe adtam.
 - Ez halál komoly? - nézett rám vissza, elismerő, de mégis inkább megvető tekintetével. - Leléptél... két teljes évre... hogy boxolhass? - mondta kicsit felháborodottan és tagoltan, de most már tényleg látszott rajta az "elismerés"... Alexesen. A felháborodást nem nagyon értem. Eddig ő volt a legnagyobb támogatóm, főleg ebben a sportban.
 - Én? Simán- vontam vállat.
 - Legalább nyertél? - sóhajtott, és teljesen kihúztam magam.
 - Még szép - mondtam fölényesen. - Hé-héé! Te nőttél! - állapítottam meg.
 - Ezt remélem nem sértésnek szántad - sziszegte a fogai között.
 - Ja nem. Mégsem - mondtam és minden erőmet bevetettem, hogy ne vigyorogjak.
 - Kussolsz! 
 - Egyébként, nincs kedved lenyomni egy... pár kört, mint a régi szép időkben? - mondtam játékos kifejezéssel az arcomon és a kesztyűre mutattam amit még azóta is a kezében tart. 
- Bocs Ace, de nincs kedvem kiverni belőled a szart - mondta lenézően és a körmére pillantott, mintha azt ellenőrizné, hogy letört-e.
 - Te, engem?! Na ne röhögtess. Tudod egyáltalán kivel állsz szemben?...- kezdtem, de félbeszakít.
 - Ez költői kérdés volt? - emelte fel kérdő az egyik szemöldökét.
 - Négyszeres kick-box bajnok vagyok, kis lány. - és az ötödik meghívót pedig azért mondtam le, mert Martyn féltett. Hogy oda ne rohanjak.
 - Én meg Árész lánya - mutatott magára a hüvelykujjával. - A fater pedig szétrúgja a segged - vezette rám az újját.
 - Óóó! Szóval apucival végzteted el a piszkos munkát? Ez nagyon nem vall rád, Alex - mosolygok pimaszul.
 - Nem, csak tudod, most egy picit émelygek és ha nem akarod, hogy lehányjalak, akkor nem ingerelsz - préselte össze ajkát vonallá és pislogott.
 - Aha! Szóval tudod, hogy velem szemben nem győzhetsz, ha boxról beszélünk. Nyuszi vagy - lehajoltam, hogy egy szem magasságban legyünk és az ujjammal kicsit megböktem. - Pici nyusz... -selypítettem, de a méret hallatán kicsit felbőszült és a falhoz nyomott. Hamarabb sikerült mint gondoltam.
 - Még egy ilyen beszólás, colos és kinyírtalak. - szűrte a szavakat a fogai között, én persze rezzenéstelen arccal néztem tovább a szemébe, természetesen mosolyogva, hogy fokozza a hatást.
 - Majd szólj ha sikerült - tört meg nevetésben a hangom, majd egy hideg tárgyat éreztem a hasfalamnak tartva. Kicsit hegyes.
 - Nem vicceltem, Ace - a kardja. Meg sem lepődöm.
 - Akkor most megfeszítem minden izmom, hogy nehezebb legyen - mondtam vidáman és egy erőltetett nyögés hagyta el a számat.
 - Te mindenből viccet csinálsz? - kérdi és lazít a nyakam szorításán.
 - Abból ami vicces - közben a szemét forgatva elengedett.
- Hülye...
Abban a pillanatban, hogy kimondta a rám passzoló jelzőt, megremegett a föld a talpunk alatt. Felpillantottam a plafonról lelógó lámpára, ami kicsit himbálózott. Szemeim elkerekedtek, mikor rájöttem, hogy pontosan mi is ennek az oka. Visszapillantottam Alexre, akinek az arckifejezése nagyon hasonlított az enyémre.
- Ugye nem... - kezdtem, félve a választól, de helyette egy állatias üvöltés felelt, aminek nagyon nem örültem. 
- De igen - mondta és futni kezdtünk a ki a bungalóból. A többek, már mind futottak a hang forrásának vélt irányba, én pedig egy nagyon kellemetlen érzéssel a mellkasomban csatlakoztam a tömeghez.
Maradtam volna Csehországban.


Skye: 

Hát, nem tudom. Lelkileg annyira.. gyengének és sebezhetőnek érzem magam, amióta a táborban vagyok. Nem érzem az akaratom vagy az érzéketlenségem által megalkotott páncélomat magam körül már biztonságosnak... és azt hiszem... félek, hogy leleplezem magamat. 
Tegnap, mikor Ace... Miért épp Ace? Nem lehetett volna valaki más? Annak a kentaurnak miért nem lehetett volna valaki mást kineveznie, hogy segítsen nekem elhozni a cuccaimat. És mi a jó büdös francért volt ott az állítólagos "apám", aki, mint állította, látni akart. Hah! Nem tudom sajnálni. De tényleg. Volt rá ideje, nem tette. Talán nem nekem volt a legnagyobb szükségem rá, az "isteni szülőmre", de könyörgöm... Ő engem le se szart, pedig talán ennyit tehetett volna. Ace meg kiakadt, hogy fegyvert fogtam a fejéhez. 
 - Ó! Bár töltve lett volna! - morgolódtam magamban, miközben elrúgtam az útból egy nagyobb fadarabot. Acél betétes bakancs van rajtam, az ezzel játó ütést, szinte meg sem éreztem. 
Amúgy meg mi a francért akadt ki Ace? New Yorkban élek, öreg. Az embernek... vagy fél istennek, meg kell tudnia védenie magát, bármitől. És már nem egy golyó tör utat magának a törzsemen keresztül. Ablakon is löktek ki, nem egy emelet magasról, vagy éppen én vezettem ki magam valamilyen nyílás zárón, de a rohadt életbe is... A fater egy isten! Ennek a valószínűsége nagyjából a nullával egyenlő. Ha diagramot rajzolnék, az is a egy lehetetlen eredményt adna ki. 
Willnek az a baja, hogy lecseszte az öreg, és emiatt nem csipázza... engem meg faképnél hagyott... majdnem tizenhét éve... És? Ki a faszt érdekel? Nem egy srácról tudom, hogy egészen kis kora óta itt van. Én miért nem lehettem köztük? 
Egyszerűen... el van baszva ez az egész.
 - Woúú... Látom, kicsit szét vagy zuhanva - szólalt meg egy női hang mögülem.
 - Valószínű - mint az, hogy Will szerelmes. Hogy kibe, nem tudom, és nem is nagyon érdekel. Arról már lemondtam, hogy akarjam érezni "azt". Rájöttem, talán csak most, hogy érezni valamit vagy csak vágyni valami után. Egy normális apaképre vagy, talán a... szerelemre, teljesen fölösleges, mert a vége minden értelemben csak a csalódás. Én pedig már csalódtam eleget. És nem a szerelem miatt, amit meg sem tapasztaltam, vagy a nyomorult Hermész bácsi miatt... a világ az ami annyi fájdalmat okozott nekem. Csoda volna, hogy nem vágom a csuklómat? Nem. Szimplán csak van eszem és hegem, hogy tudjam, nem akarok több fájdalmat. Testileg és lelkileg is megtapasztaltam elégszer.
 - Akarsz róla beszélni? - kérdezte, mire hirtelen megálltam, és megfordultam, hogy lássam ki az.
Keena. Az egyetlen lány testvérem... illetve csak fél. Sosem akartam testvért, erre kapok rögtön tízen egyet. Szép mondhatom.
 - Figyelj! Díjazom a próbálkozásod, hogy segíts, de most tényleg nem ajánlott a közelemben lenni -mondtam a legkedvesebb hangommal, de sokkal fájdalmasabban jött az világra, mint terveztem. Egyetlen pillantást sem vetve a lányra, elfordultam és haladtam tovább  céltalanul, előre.
Sok év elteltével, most érzem ezt újra előszór. Azt a kellemetlen görcsöt, amit csak egy szoros ölelés tudna megszüntetni, és az ingert hogy könnyek közt üvöltsek magam elé, de nem merem megtenni. Attól félek, hogy gyengének néznek, vagy hogy kinevetnek. De tudom, hogy az igazi gyengeség, ha nem engedi valaki ki a fájdalmas könnyeit. Nekem viszont nem megy. Nem akarok itt lenni. Kellemetlen, vészjósló érzés kerülget ezen a helyen. Bele hasít a mellkasomba és nem hagy nyugodni. Póki szerencsés, neki csak csipognak a fejében.
Hirtelen, minden ok nélkül felkaptam a fejem és balra vettem az irányt, majd egy húsz, vagy több méter óvatos séta után egyszerűen megálltam és néztem magam elé. Mint egy... üveg fal, vagy nem tudom. Valami van itt előttem, de az nem csak a levegő vagy a fák.
Csak ácsorogtam és azon gondolkoztam, hogy tényleg látok-e valamit itt magam előtt, vagy csak a szemem káprázik. 
Nem telt el sok idő, talán két perc sem és az a valami, amiben nem voltam biztos, hogy ott van, hirtelen, mintha csak üveg lenne, berobbant a képembe. Reflex vagy csak a megszokás vezérelte mozdulat, de azonnal becsuktam a szemem és a kezemmel védtem az arcom a "szilánkoktól" és egy ügyetlen lépésnek hála, a földön landoltam. Ahogy ismét kinyitottam a szememet, a lehetetlen, ismét formát öltött előttem. Viszont az, hogy higgyek a szememnek, vagy ne, az már egy értelmét vesztett kérdés.
 - Ez egy baszott nagy sárkány...

2 megjegyzés:

  1. Most nem volt benne annyi 'akció' de ettől függetlenül nagyon èlveztem, jó rèsz lett.

    VálaszTörlés
  2. Hát, álltalában igyekszem elgondolkodtató dolgokat elrejteni a sorok között, ha 'akció' hiány van. De köszi ^^

    VálaszTörlés