Előérzetek

Maddox:

Javert' Suicide

 - Én hoztam be a bort, igen - vontam vállat, miközben Hektornak magyaráztam. - Miért gond az, ha azt iszok, amit akarok?

 - Azért gond, mert ezzel ránk szabadítottál egy őrült istent - akadt ki a mellettem sétáló csendben.

 - Héé! Attól, hogy nem normális, még az apám! - védtem meg, de igazat kellett adnom.

 Apa nem volt valami boldog. Tudom, hogy igazából nem teljesen a buli miatt mérges, hanem azért, mert ő már évek óta nem ivott bort. Hiányzik neki. Hogy meg ne sajnáljam... Most éppen a Dionüszosz bungaló felé tartottunk, hogy kitakarítsuk. Ott rendebb van, mint például a Nagy házban. Na ott nem lennék Zorallék helyében. Ha csak eszembe jut a képük, mikor kiderült, hogy ők kapták takarításképp azt a helyet, mindig felröhögök.

 - Itt nincs is kupi! - Nézett körül a társam, majd bedőlt egy fotelba.

 Én helyet foglaltam azon az ágyon, amit akkor használok, ha éppen nem mással alszok. Még élénken élt az emlékeimben az az este Bellával. Egy istenség nem felejt, ez egy előny, egyben hátrány is. Sok olyan dolgot tettem, amit nem kellett volna.

 - Min gondolkodsz? - rántott vissza Hektor a kérdésével.

 Felnéztem és szemügyre vettem ezt a félistent. Ő elfogadná a halhatatlanságot, ahogy régen én tettem? Árész egyáltalán fel szokott ilyeneket ajánlani a gyerekeinek, vagy hagyja őket meghalni? Sosem tudtam eldönteni melyik isten a leggonoszabb, aztán rá kellett jönnöm, hogy már a nevünkben is benne van. Ez tényleg azt jelenti, amit Zeusz állít? Hogy nincs bennünk semmi emberi? Ezért meg kell vetni az embereket? Az alsóbb fajt? Talán ezért jöttem le az Olimposzról. Nem azért, mert unatkoztam, vagy, mert apát akartam látni...

 - Akkor ne mondd el - sóhajtott az Árész gyerek és hátradőlt a lila fotelban.

 A négy falból kettő lila, kettő fehér színű volt. A polcok és szekrények barnák. Az ágyneműhuzat hol lila, hol fehér. És van egy "bárpult" szerűségünk, amiben csak bor található. Természetesen már mindegyik üres. Ezt mind most ittuk meg. Igen ittuk, mert lehet, hogy Hektor nem hozott be bort, de inni ivott.

 - Csak azon gondolkodtam - szólaltam meg hirtelen, mire összerezzent a hangomtól. - Hogy, ha a határ gyengült, akkor miért nem támadtak meg minket a szörnyek?

 - Talán miattad - vont vállat Hektor, de ki sem nyitotta a szemét.

 - Az elektromos hullámokat magamba tudom szívni, de csak egy rövidebb telefonbeszélgetésig, vagy hogy gyorsan meg tudjon keresni valamit Kheirón azon az ős öreg computeren - magyaráztam. - Nem hiszem, hogy egy ilyen kisistentől, mint én, megijednének a szörnyek.

 - Van más magyarázatod? - kérdezte fáradtan.

 - Te tudsz komoly is lenni, ha akarsz! - tereltem a témát.

 - Ne sértegess - röhögött fel, majd szemeit kinyitva rám tekintett. - Valami rossz fog történni. Igaz?

 - Csak rossz előérzetem van - ráztam meg a fejemet és próbáltam nem az álmomra koncentrálni.

Azon az estén történt valami. Azon, mikor azt álmodtam. De mi? Ki kellett derítenem, de nem tudtam hogyan.

 - Persze, hol vannak ilyenkor a szüleink? - forgatta meg lemondóan a szemét Hektor.

 - Önző egy faj a halhatatlan - sóhajtottam fáradtan.

 - Persze, mikor nekik kell a segítség - emelte fel a hangját. Kezdett nagyon mérges lenni. - Hat éve is, mikor a Titánokkal harcoltunk. Ott voltam Percy oldalán. Próbáltam rávenni Clarisst, hogy menjen, de makacs volt. Tizenkét éves voltam.

 Nem beszélt összefüggően, inkább csak egy-egy mondatot mondott. Elrévedt a tekintete. Olyan volt, mintha a semmit bámulná. Nem mögöttem a falat és nem is engem. Egy elfeledett emlék tört felszínre, ami keserű szájízt hagyott maga után.

 - Volt neked valaha olyan érzésed, hogy hibáztál, de nem tudod hol, ezért egész életedben bűnhődsz érte? - Meglepett a kérdésével.

 - Igen. Sosem fogom elfelejteni, hogy tettem rossz dolgokat - húztam el a számat. - Az én kezemhez vér tapad. A hosszú évek során több ember vére tapadt rá, mint azt el tudnátok képzelni.

 - Ki volt az első? - Szinte suttogta a kérdést, mégis értettem.

 - Egy fiatal fiú. Még nem voltam halhatatlan akkoriban. - Nem tudtam, hogy jött ez most neki, de nem bírtam leállni a beszéléssel. - Egy egyszerű félisten voltam, aki nem bírta megmenteni az öccse életét.

  Hektor csendben maradt. Szinte hallottam, ahogy kattogtak a kerekek az agyában, majd egy apró csengéssel minden a helyére kerül.

 - Volt testvéred? - húzta ki magát.

 - Csak az öcsém. - Válaszoltam és gondolkodtam, hogy mennyit mondhatok el neki. - Más volt az apja. Járvány tombolt felénk, talán a pestis. Én megígértem neki, hogy vigyázok rá.

Saját magamnak okoztam azzal fájdalmat, hogy beszéltem róla, de már így is túl sokáig tartogattam ezt a titkot. A szobában csend volt. Tudta, hogy beszélni fogok, csak kell egy kis idő.

 - Megígértem neki, mégis elkapta - halkult el a hangom.

 - Akkor nem a te hibád igazából, hogy... - nyelt nagyot Hektor.

 - Pedig mondtam neki, hogy ne menjen ki! - Ütöttem magam mellé az ágyra. Remegett a kezem és rájöttem, hogy még mindig nem sikerült feldolgoznom a halálát. Évszázadaim voltak, mégis kísért.

 Ismét némaság telepedett ránk. Amit végül is én szakítottam meg.

 - Akkor megígértem, hogy soha többet nem fogom bemocskolni a kezem, de mikor apám megjelent, hogy a halhatatlanság rám vár, nem tudtam ellen állni.

 - A halhatatlanság - nyelt egyet Hektor és látszott rajta, hogy még mindig emészti a hallottakat. - Azt ki kell "érdemelni." Nem?

 - De igen - nevettem fel keserűn. - Azzal, hogy védtem az öcsémet haláláig, én kiérdemeltem. Az életével fizetett azért, hogy én örökké élhessek.

 Valami lefolyt az arcomon és mikor odanyúltam, meglepődve éreztem, hogy sírok. Külöös érzés volt.

 - Ez rohadtul nem igazságos - remegett meg a hangom, majd vettem egy nagy levegőt és próbáltam lenyugodni. - Már csak egy ember van az életemben, aki ha meghalna, akkor teljesen összetörnék.

 - És ki az? - kérdezett rá óvatosan.

 - Na, hát! Szóval itt vagytok! - Rontott be Zorall a hasát fogva a röhögéstől. - Már egy órája keresünk titeket, azt közben itt húzzátok meg magatokat.

  Hektor rám nézett mikor felültem. Egy apró "nem"-et bólintottam, mire ő megértette. Ez a beszélgetés köztünk marad.

 - Na mi a gond? - Vigyorgott Zorall Hektor képébe. - Vágni lehet a keserűséget itt. Meg lehet fulladni a bent uralkodó hangulattól. Inkább elmondom, hogy min röhögtem. - Vett végre levegőt. - Hannah. Hát az a csaj haláli. Értitek? „Haláli”, mert Hádész az apja. - Magyarázta, mintha nem esett volna le elsőnek is.

 - Mit tett? Csak nem megcsókoltad... Megint? - Vigyorgott Hektor.

 - Én nem megcsókolom, hanem a szájába suttogom, hogy szeretem - vont vállat és már folytatta volna tovább a történetet, mikor valaki megszólalt az ajtóból.

 - Szóval szereted? - Az illető a félfának dőlve vizslatott minket, de legfőképp egy jégkék szempárba fúrta a tekintetét, ami nem tántorodott meg és viszonozta a pillantást.

 A szobában pillanatok alatt megfagyott a levegő, de tudtam, hogy ezt nekik kell elintézniük. Biccentettem, mire Hektorral felkeltünk és kikerülve az ajtóban ácsorgót, magára hagytuk őket. Mi fog most történni köztük, az csak rajtuk áll.