2015. január 27., kedd

Jókedvvel, önként...

Minne:


   Hogy is kezdődtek a dolgok? Jah igen. Megparancsoltam Rhevenge-nek, hogy állítson át a mi oldalunkra pár alvilágit. Persze ő azt felelte hogy ez túl veszélyes, így muszáj volt elővennem az én szerelmemet is. Rhevenge nem olyan mint a többiek. Kezdjük ott hogy túl sokat tud rólam. Nem tudom mi késztetett arra, hogy elmondjam neki életem történetét, de megtettem. Lehet, hogy az a gondolat hajtott, miszerint úgysem él már sokáig.
 - Akkor megteszed? - szegeztem rá az ollót.
 - Meg - válaszolta szűkszavúan.
  Így hát vártam. Nem szeretek, de ezt meg kell tennem. Rhevenget minden nap láttam bemenni Arionhoz és csak estefelé jött ki onnan. Valami könyveket bújtak. Mikor végre eljött az idő és Rhev már eleget tudott az idézésről elindultunk az erdőbe. A félvér tábortól nem messze kötöttünk ki, mert Rhevnek volt annyi esze és teleportalt. Vagy nem is tudom minek nevezzem azt... Megjelent egy sötét-lilás sűrű köd és beszippantott minket. Végül a tábor egyik fenyveseivel körbevett tisztásán lyukadtunk ki.
 - Miért itt kell megidézni? - kérdeztem, mert kezdtem kételkedni a hűségében.
  Mostanában rengeteg időt tölt Arionnal, akiről mindenki tudja a csapatban, hogy túlságosan kötődik még a félvérekhez. Pedig ő is tudhatná, hogy ott semmi jóra nem számíthat. Most döntenem kellett. Rhevenge-t öljem meg, mert a végén Arion "megrontja", vagy Ariont, mielőtt visszaáll a másik táborba. Esetleg meg kell ölni mindkettőt? Lehet, hogy ez lenne a legésszerűbb dolog.
 Ha mindketten meghalnak, akkor egyikkel sem lesz gondom. Az egyetlen bökkenő itt csak az, hogy a legtöbb istenivadék csak Ariont akarja követni. Benne bíznak, csak azt nem látják, hogy a háttérben én mozgatom a szálakat. Persze az a cél, hogy ne legyek feltűnő, viszont mégse szoruljak a félhomályba.
  Gondolataimból Rhev hangja ébresztett fel, amiért képes lettem volna rögtön elvágni a torkát.
 - Azért hókusz-pókolok itt, mert minél közelebb a vész, annál távolabb a baj. - Bölcselkedett, amit én ki nem állhattam.
 - És azért kell ITT varázsolgatnod? - kérdeztem ingerülten.
 - Az első dolog, amit el kell majd magyaráznom a szörnyeknek, hogy ki is az ellenség pontosan. Ha nem teszem meg, akkor a végén még mi fogunk meghalni - mondta és elindult a tábor széle felé.
  Végre egy értelmes válasz, amit nála duplán plusznak számolok. Ezen gondolkodtam és lassan bicegtem. Így mikor elértük a célunkat, hirtelen nem tudtam betájolni, hogy hol is kötöttünk ki pontosan. Aztán feltűnt a távolban egy vörös hajú lány, íjjal a kezében és rögtön rájöttem, hogy a gyakorlópálya mellett vagyunk. A lány elkezdett futni, mire nekem előjött a vadászösztönöm és ha nincs ott Rhev, akkor üldözőbe veszem.
 - Meglátott minket, meg kell ölni - jelentettem ki és a kezem az ollóra csúszott, ami nélkül nem mozdulok sehova.
 - Először is. Nem látott meg minket, én juttattam eszébe, hogy lenne egy fontos dolog, amit el kell intéznie. Másodszor pedig, úgysem él már sokáig - legyintett, majd leült a földre törökülésben, majd elkezdett mormolni. Tudtam, hogy rengeteg időre és nagy koncentrációra van most szüksége, de meg kellett valamiről bizonyosodnom.
 - Akkor a megbeszéltek alapján fog történni a dolog? - néztem rá, miközben elfoglaltam a helyemet vele szemben.
 Nem válaszolt. Tovább mormogott, de egy apró bólintás futotta tőle. Majd mikor hirtelen elhalkult, egy értelmes mondatot vettem ki a kántálásából.
 - Mert bízok benned - mondta, majd folytatta az idézést.
  Rosszul teszed kedvesem. Rosszul teszed, húztam gúnyos mosolyra a számat. Nem tudtam mennyi ideig maradtunk ott, de az biztos hogy sötét volt, mire megjelent az első aranypor. Majd egyre több lett körülöttünk és már már olyan volt, mint egy futóhomok. Körbevett minket, szorított. Én csak ültem és lehunyva tartottam a szemeimet. Már csak egy meleg fuvallatra figyeltem fel. Mikor kinyitottam a szemem, egy hidrával találtam magam egy körben. Szó szerint mivel egy izzó körben voltunk és egyre több alvilági jelent meg. Volt ott egy kiméra, egy hidra, három hárpia, pokolkutyák és egy különös, földön csúszkáló lény.
Persze voltak ott átlagosan szörnyek is. Összesen tizenkét darab alvilágit számoltam és mind ott voltak velem a körben.
 - Köszönöm, hogy eljöttetek - hallatszott át Rhevenge hangja az éteren. Ő a körön kívül állt. - Azért hívtalak ide titeket, mivel bennetek van a legtöbb gyűlölet a félvérek iránt.
 A szó hallatán moraj támadt, amit hamar átvett egy sziszegő hang.
 - Mit akarsssz tőlünk? Hissssszen te issz félvér vagy... - meglepődve hallgattam a hidra hangját, amit egy másik kérdés követett.
 - Ez igaz! - a hang, visító volt és éles. - Miért bízzunk benned?
 Ekkor éreztem, hogy közbe kell lépnem.
 - Ne benne bízzatok akkor, hanem bennem - keltem fel a helyemről és kihúztam magam.
 Egy pillanatig csend volt, majd felharsant egy éles kacaj.
 - Benned? Aki még járni sssem bír? - A hidra volt, akinek egy egyszerű és gyors mozdulattal levágtam a fejét.
 A hirtelen támadt csendben csak azt a különös hangot lehetett hallani, ami azt jelezte hogy a hidra kezd regenerálódni. Tudtam, hogyha egy hidra fejét levágom, kettő nő helyette. Ennyire hülye még én sem voltam, de ezt az apró lépést muszáj volt megtennem. Rhevenge elismeréssel a szemében nézett rám.
 - Ezzért meghalsssz... - Rontott nekem a szörnyeteg, de mikor ketté akart harapni egyik fejével, akkor visszapattant.
 Még próbálkozott háromszor négyszer, de sosem tudott megölni.
 - Miért? - mászott felém a különös lény, amit nem ismertem fel. A hangja nem volt több, csupán suttogás.
 - Mivel én a körben veletek együtt "születtem", így lehetetlen, hogy megöljetek - magyaráztam.
Az alvilágiak szörnyű képéről tisztán le lehetett olvasni a meglepettséget és az utálatot.
 - Szóval átálltok az én oldalamra, hogy együtt öljük meg ezeket? - kérdeztem őket úgy, mintha csak az időjárás érdekelne.
 - Abból nekünk mi hasznunk van? - visította egy hárpia.
 - Ha megölitek az istenek ivadékait, akkor azok meggyengülnek. - Csillant fel a szemem a gondolatra. - Nem akartok végre szabadok lenni?
 - Szabadság? - kérdezte a kiméra. - Nem vagyunk szabadok?
 Láttam, hogy egyszerű lesz őket átállítani. Mivel hülyék.
 - Ti nem tudjátok mi az a szabadság, mert arra neveltek titeket, hogy az amiben éltek tökéletes legyen számotokra - vette át, a szót Rhevenge. - Minne és a csapatunk ebben tud nektek segíteni. Csak arra vagytok felszólítva, hogy azokat öljétek meg, akiket mi mondunk nektek.
 - Mi a garancia arra, hogy nem öltök meg minket azután, hogy segítettünk? - tette fel az értelmes kérdést a kiméra.
 - Az, hogy egyedül Rhevenge tud titeket visszaküldeni oda, ahonnan jöttetek, vagy ha a szívetekbe szúrnak egy sztűgiai jeget, de ez mivel lehetetlennek ígérkezik, így Rhevenge marad az egyetlen pusztítótok - válaszoltam kilépve a körből.
 - És ha megszegi az ígéretét, vagy meggondolja magát és visszaküld? - kérdezte az egyik hárpia.
 - Az, hogy nem fog tudni visszaküldeni, ha nem él - vontam vállat.
 - Nem él..? - sziszegte a hidra.
 - Meghalhat - húztam az időt. - Ő is ember.
 Rhevenge kérdő pillantást vetett rám.
 - Nyugalom - húztam magamhoz egy ölelésre.
 - Minne, kérlek ne... - akart lassan eltolni, de én szorítottam.
 - Nincs értelme - álltam lábujjhegyre, hogy a fülébe súghassam. - Egyszer úgyis menned kell.
 Már csak a rángást éreztem és egy szorítást. Rhevenge utolsó szorítását, mielőtt a földre rogyva vonaglani nem kezdett. Ordított és verte a földet fájdalmában.
A lapockája alá beszúrt olló pontosan eltalálta a szívét és azt átszúrva elküldte őt az alvilágba. Majd Hádész színe előtt kérjen bármit. El akarta érni a testébe fúródó idegen fémet, de azt inkább még jobban beletoltam.
 - Bíztam benned - lehelte utolsó erejével.
Arcából kiszaladt a vér és láttam, hogy egyre jobban terül szét a tócsa alatta. Az a gyönyörű vörös nedv, amitől az emberek mozognak és léteznek. Mégis oly könnyen megszabadíthatjuk őket ettől a pokoltól, amit életnek neveznek.
 Csend volt és már Rhevenge sem mozgott. Néha halványan látni lehetett, amint levegőért kapkod, de egy utolsó fordulás után, többet nem mozdul.
 - Ez meggyőző volt - kúszott oda az ismeretlen lény. - Most már tényleg nem tud minket visszaküldeni.
 - Akkor velem tartotok? - biccentettem oldalra a fejemet.
A hidra volt az első, aki meghajtotta előttem két fejét, majd szép sorban mind meghajoltak előttem.
 - Rendben, ezt igennek veszem, majd szólok, ha kelletek, addig nyugodtan ellehettek errefelé. De még ne támadjatok a táborra!
Bólintottak és eltűntek. Mikor megfordultam már ott állt mögöttem egy sötét alak.
 - Most már mehetünk haza Hekaté lánya, Diana?

A táborban:

 - Hol van Rhevenge? - csörtetett felém Arion.
 - Meghalt - válaszoltam nemes egyszerűséggel.
 - Akkor nem sikerült a szertartás? - tágultak ki a szemei.
 - Dehogynem - legyintettem. - Minden tökéletesen sikerült.
 - Akkor ismétlem. - Fojtotta vissza haragját. - Hol van Rhev?
Már már ordítozva kérdezte, mire a sátrakból előjött pár félvér. Legszívesebben azon nyomban megöltem volna ezt a kölköt itt előttem, de a közönség nem tenne jót a híremnek. Látta, hogy mit nézek, így intézkedett.
 - Mindenki menjen a helyére. MOST! - Süvöltött a hangja az erdőben.
Mikor eltűntek kérdőn nézett rám.
 - Válaszolnál?
 - Igen. - mondtam.
 - Akkor hol van a legjobb harcosom? - remegett a dühtől.
 - Meghalt, már mondtam - vontam vállat.
 - És hogyan, ha szabad megkérdeznem? - Temette arcát a kezébe.
 Közelebb sétáltam és a fülébe súgva mondtam el a titkot.
 - Megöltem.
 A döbbenet kiült az arcára és először a hitetlenséggel keveredett, majd végig nézett rajtam és rájött, hogy nem viccelek.
 - MEGÖLTED A LEGJOBB HARCOSUNKAT? - akadt ki teljesen.
 - Nyugi már - mordultam rá a srácra és elindultam aludni. - Jókedvvel és önként ment a halálba.


2 megjegyzés:

  1. imádom!!! :33
    gyorsan folytassátok, mert baromijó!! *.* (már bocsánat a kifejezésért..)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük a kommentet!
      Úgy tervezzük, hogy napi egy fejezet lesz... Persze amit mi tervezünk! XD Azért próbálunk sietni! ^_^

      Törlés