Az őrület határán táncolva

Iza:

Violetta 3 - Violetta y Ludmila cantan "Si es por Amor"

 - Igen apa, jól vagyok, nincs semmi bajom, mindenki nagyon aranyos velem. - Sóhajtottam nagyot, mikor apum már vagy ezredszerre kérdezte meg, hogy mi újság itt.

 - Nincsen szükséged semmire? - Aggódott, amit én meg is értettem. Viszont már kezdett idegesíteni, hogy tényleg napi szinten hívogat és kérdezget. Szerencsémre Kheirón mutatott az erdőben egy helyet, ahol van tér erő, és nem fedezik fel a szörnyek sem, ha telefonálok.

 - Na apa, nekem mennem kell, mert már mindenki vacsorázik. - Próbáltam valami hihető ki fogást találni.

 - Rendben kincsem, vigyázz magadra! - Hadarta, mert szerintem rájött, hogy napi fél óra beszélgetés elég sokba fog neki fájni.

 - Majd hívlak! Puszi. - Azzal lenyomtam a készüléket.

  Nagyon fáradtan és nyűgösen sétáltam visszafele a táborba. Az igazat megvallva már alig voltak józan félvérek és mégis... Mikor elértem a szobám elé ismét egy vörös rózsa fogadott. Felemeltem a virágot, majd megszagoltam. Olyan jó illata volt, mint a többinek. Igen volt több is. Maddox kitett magáért és sosem tudtam, hogy hogyan teszi le úgy a szobám elé, hogy nem veszem észre.

 - Fenébe! - Kaptam el arcom elől a növényt, majd gyorsan bementem a szobámba és felvettem egy félhosszú nadrágot, hozzá egy egyszerű fekete pólót.

 Elég hűvös volt kint így alkonyatkor, nyárhoz képest. Bár most, hogy Kheirón lelépett és a többieket fűtötte a pia, csak én fáztam.

 Sétálni indultam, de hamar letettem a huzamosabb útról, mivel ha valamilyen szörny megtámad, akkor nincs ki megvédjen. Max a pia szagával tudják elüldözni az alvilágiakat. Ezen gondolkodtam, mikor hirtelen világos lett a fák között és egy férfi hangja szólalt meg a fejemben.

 - Izabella gyere ide! - Kérlelt a hang és én nem tudtam ellenállni a furcsa vonzásnak.

Féltem, hogy csapda, de egyszerűen ez lehet gonosz, ami csábít. Viszont mire odaértem, eltűnt az erő, ami idehúzott és csak egy sötétkék íjat találtam a földön egy szál nyíllal. Felemeltem és hirtelen melegség öntötte el a belsőmet.

 - Izabella - mosolygott rám egy férfi halványan. Úgy értem maga az alak nem volt teljesen kivehető. Hátulról megvilágította a nap és így szellemnek hatott a félhomályban.

 - Te ki vagy? - Vontam össze a szemöldököm.

 - Letegezni a nap istenét, micsoda faragatlanság! - Kapott a homlokához színpadiasan. - De neked elnézem.

 - Apollon? - Nyíltak tágra a szemeim.

 - Áh, ne is figyelj rám! - Legyintett zavartan. - Azért jöttem, hogy ezt átadjam. - Mutatott az imént talált tárgyakra.

 Ránéztem a kezemben tartott fegyverre és most napfénynél észrevettem, hogy arany cirádás betűkkel egy szó van belevésve az íj markolatába: „Elmúlik.”

 - Ez mit akar jelenteni? - Rándult görcsbe a gyomrom a rossz előérzettől.

 - Azt, amit jelent. - Adott frappáns választ nevetve, de nem tűnt igazinak a mosolya. - Azért adom, mert tudom, hogy szükséged lesz még rá. Sajnos hamarabb, mint gondolnátok...

 - Mi fog történni? - Kaptam a tekintetem az istenre.

 - A nyíl mindig visszatalál, majd hozzád, így mindig lesz nálad fegyver. - Tért ki a válasz adás elől.

 - Mennem kell, már így is többet tettem, mint szabadott volna. - Simított végig az arcomon, mint egy napsugár és már el is tűnt.

  Mit láthatott, és miért vagyok annyira fontos az istennek, hogy egy ilyen fegyvert ajándékozzon nekem? Belehelyeztem a nyílvesszőt az íjba. Tudtam hogyan kell, mivel Magyarországon benne voltam egy íjász klubban is. Egyszerű volt kihúzni az ideget, mintha nem is kellene erőt kifejtenem. Célba vettem egy fát és lőttem. A nyíl szállt és keresztül repült a fán. Tátott szájjal éreztem, hogy nyomban visszatalált hozzám a vessző. Nem tudtam még semmit a jövőre nézve, de abban biztos voltam, hogy ha egy isten ad neked ajándékot, akkor azt nem szabad visszautasítani. Így hát visszavittem a szobámba, majd megint elindultam valamerre. Ma, ahhoz képest, hogy csak lustálkodni akartam, elég mozgalmas napom volt.

  Megláttam egy fát, ami távol volt a bungalóktól, mégis közel, ha valami gond adódna. Úgy döntöttem megpihenek alatta. Ledőltem a fűbe. Kezeimet a fejem alá tettem és a leveleket néztem, miközben végig játszottam magamban a mai napot.

 Felkeltem, kajáltam, majd láttam az istenem...

Azaz az istent! ISTENT AKARTAM MONDANI!!! Áh… Iza, ebből már nem jössz ki jól! - Vigyorgott a legbelső énem. Bejött Maddox, de itt meg is állhatunk a gondolat menetében. Ő egy isten. (Szó szerint.) Én lenni halandó, ő lenni isten! Próbáltam magyarázni magamnak.

 - Mi a faszért nem tudok olyan emberbe szeretni, aki... - Itt tartottam hangos szitkozódásomban, mikor valaki rám kiáltott a fa túloldaláról.

 - MAGYAR VAGY BAZDMEG!? - Nézett rám nagy fekete szemekkel az ott ülő lány.

 Még a szívverésem is megállt egy pillanatra. Furcsa, színes haja volt. Agyon tépett farmer nadrágban, a fának dőlve ült, ölében egy macskával, aki pont leszarta, hogy most rémisztett halálra a gazdája.

 - Öhm... igen az vagyok. Nem gondoltam volna, hogy itt más is tud magyarul. - Mosolyogtam az ismeretlenre. - Izabella Montgomery. - Nyújtottam kezet.

 - Skye. - Bólintott felém, majd megint a macskának szentelte minden figyelmét.

 - És a vezetékneved? - Kérdeztem.

 - Nincs családom, amikhez kötődhetnék... Azt hiszem - motyogta a végét.

 -Kinek a lánya vagy? - kérdeztem, mert kezdett kínossá válni ez a nagy csönd és fusztrált is a közelsége. Nem tett semmi olyat, ami ezt kiválthatta belőlem, hiszen egész rendes lánynak tűnt. Mégis olyan furcsa...

 - Annak, akinek köszönhetem a tehetségemet... - Sóhajott. - Kilopom a szemed, és észre sem veszed, hogy ott jártam. - Nevette el a végét.

 - Hermész? - Tippeltem, bár más istenről nem tudtam, akinek a nevéhez hozzátennék a „tolvaj” jelzőt.

 - Talált, süllyedt... Asszem - vont vállat.

Itt eldöntöttem, hogy nem foguk tovább jutni a kommunikációban, ha csak kérdezek.

 - Én halandó vagyok. - Dőltem vissza a fűbe. - Csak átlátok a ködön.

 - Mázlista. - Morgott.

Ebben a pár hétben rájöttem, hogy mennyire király lehet már félistennek lenni, viszont ők nem így gondolják. vagyis a többség nem.

Csend. Már azt hihettem, hogy Skye elment, de a macska dorombolásából és a dúdolásából ítélve ugyan ott ült, mint eddig.

 - Kibe szerettél bele? - szólalt meg hirtelen.

Hűűűhaaa... érdeklődik... Nem tudom, hogy most ez jó, vagy rossz.

 - Egy Istenbe. - Válaszoltam végül.

 - Az nagy szívás. - Röhögött fel, majd a cicát útjára eresztette.

 - Az. - Értettem egyet vele.

 - Meg kell ölnöm valakit. - Állt fel a helyéről, majd rám kacsintott, s otthagyott a gondolataimmal.

Mire felfogtam a mondatát, már nem láttam. Lehunytam a szemem, majd pár perc múlva szuszogásra lettem figyelmes. Mikor felpillantottam, Skye-t láttam fölém hajolni.

 - Mond, te normális vagy? - Kaptam a szívemhez, mert eléggé megijedtem.

 - Nem, nekem papírom van arról, hogy hülye vagyok. - Vonta meg a vállát.

Felnevettem. Eszméletlen ez a csaj - Ugye nem vetted komolyan, amit mondtam? - Vigyorgott a képembe.

 - Nem, dehogy! - Legyezgettem a levegőt, mintha csak egy legyet akarnék elhessegetni, de az igazat megvallva, el tudtam volna képzelni, hogy most megy, és simán átvágja valaki torkát.

 - Akkor nincs nagy gond. De most már tényleg kinyírok valakit. - Kelt fel.

 - Ezt sem mondtad komolyan? - Mosolyogtam, de belül tényleg kíváncsian vártam a válaszát.

 - Hát, a srác, már alapból agyhalott, szóval... Nem történne túl nagy változás. - Mondta, s ellobogott.

Úgy döntöttem, hogy itt töltöm le életem hátralévő részét ez alatt a fa alatt, csendben, békében és nyugalomban, mikor...

 - Bambina! - Hallottam meg a mai napon először a hangját. A szívem elárulva engem, kihagyott egy ütemet, de szerencsére az eszem még a helyén volt.

 - Mit akarsz? - Néztem fel rá kissé idegesen, de nem is rá voltam mérges, hanem magamra, hogy ilyen reakciót tud kiváltani belőlem. Na meg persze arra is, hogy nem hagynak pihenni.

 - Gyere velem. - Kapta el a kezemet és felrángatott a földről. - Hoztam bort!

  Meglengette az említett italt az orrom előtt, majd a csuklómnál fogva a tó felé rángatott. Hiába ellenkeztem, addig nem engedett el, míg oda nem értünk és még utána se nagyon hagyott békén. A kezeinket összekulcsolta és így húzott maga után, miközben az üvegből kortyolgatott.

 - Nem fog megártani? - Morogtam az orrom alá, és engedelmesen követtem, mert rájöttem, hogy semmi értelme ellenkezni vele.

 - A bor istenének a fia vagyok! Nekem nem árt meg! - Nevetett fel hangosan.

  Olyan romantikusnak is lehetett volna mondani a környezetet. A nap éppen oldalazott le a hegyek alá és a levegő is valamit hordozott magával. Valami őrültséget, aminek nehéz ellenállni. És volt ott még valami, bár az lehet, hogy csak Maddox-ból áradt. Az őrültség szinte tapintható volt. Az arcára néztem, amire most egy szomorú kifejezés ült.

 - Bármit teszek, nem lehetsz az enyém örökre igaz? - Szinte lehelte a mondatot. Idő volt mire kisilabizáltam, hogy mit is mondott.

 - Nem lehetséges. - Fordultam el szomorúan.

 - Miért? Egy isten nem tehet meg bármit? - Kérdezte magától felháborodva, de szerintem ő tudta a legjobban, hogy mit tehet és mit nem.

  Mit mondjak? Erre nincsen semmi „megfelelő” válasz. Megráztam magam és próbáltam kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat.

  És mi lenne, ha csak egy éjszakára lennél az övé? - Kérdezte az a gonosz hangocska a belsőmben.

  Nem, nem és nem! Nem akarok semmilyen szinten sem az övé lenni. Ezt már első nap mikor találkoztunk eldöntöttem magamban, de egyszerűen jobban vonz, mint ma Apollon az erdőben.

 - Fogadjunk - szakította félbe a gondolat menetemet -, hogy most rólam próbálod magadat lebeszélni.

 - Ez... Nem... - Pirultam el. Gondolatokban is tud olvasni?

 - Nem, nem vagyok gondolatolvasó. - Vigyorgott rám pimaszul.

 - Akkor honnan tudod, mindig, hogy mi jár a fejemben? - csattantam fel.

 - Mert az arcodra van írva, hogy az őrület határán táncolsz, és ha leesel, akkor pont a karjaimba hullasz. - Fordított maga felé és megcsókolt.

  Nem volt erőm eltolni magamtól és az igazat megvallva, nem is akartam megtenni. Viszont örök rejtély marad, hogy hogyan jutottunk a parttól az ágyáig, onnan pedig már tudjátok a folytatást...